Gábor továbbra is némán ült, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, mintha minden levegővétel külön erőfeszítésébe kerülne. A tányérját bámulta, mintha onnan várná a megoldást, de nem jött egyetlen szó sem a szájára. Nem is volt mivel védekeznie.
Éveken át könyörgött nekem, hogy az örökség valódi történetét tartsam titokban a családja előtt. Szinte rettegésben élt attól, hogy az erős akaratú anyja rákényszeríti majd: jelentse be a lakásba a húgát a gyerekkel együtt. Akkor megsajnáltam. A békesség kedvéért beleegyeztem ebbe az ostoba színjátékba, csak hogy nyugalom legyen köztünk. Most pedig itt álltam, és világossá vált, mivel fizetett ezért.
— A fia egyszerűen becsapta magát, Erzsébet — szólaltam meg az ajtóban megállva, karomat összefonva a mellkasom előtt. — Fontos volt neki, hogy maga előtt sikeres, önálló férfinak tűnjön. De az igazság az, hogy végig az én lakásomban élt, az én pénzemen, az én feltételeimmel. És jelen pillanatban is az én otthonomban tartózkodnak.
Az asztal körül ülők feszülten néztek egymásra. Valaki halkan arrébb tolta a székét, mintha már indulásra készülne.
— Nóra, miért csinálod ezt? Hiszen egy család vagyunk! — Gábor felpattant volna a kanapéról, de a hangja inkább kétségbeesett volt, mint határozott.
— A család ott ért véget, Gábor, amikor az édesanyád mindenki előtt kiparancsolt innen — vágtam közbe jéghidegen. — És te akkor is hallgattál.
A folyosó felé intettem.
— A bőröndjeid már az ajtónál vannak. Negyedórát kaptok. Ha tizenöt perc múlva nem lesz üres a lakás, rendőrt hívok, és feljelentést teszek jogtalan behatolás miatt.
Azonnal kitört a kapkodás. A rokonok sietve szedegették össze a holmijukat, zavartan búcsúzkodtak, és egymást kerülgetve igyekeztek kifelé. Senki nem akart hatósági ügybe keveredni. Erzsébet idegesen járkált fel-alá, remegő kézzel gyömöszölte ruháit a kopott bőröndbe.
Késő estére a lépcsőház már csak egy gyenge égő halvány fényében derengett. Erzsébet a lift mellett ült a csomagján, arcát a tenyerébe temette, és halkan sírdogált. Szégyellte magát a rokonság előtt, és a harag is fojtogatta, amiért a fia ilyen helyzetbe hozta.
Gábor közben a félig nyitott ajtóban állt. Úgy kapaszkodott a tokba, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban rácsapom az ajtót.
— Nórikám, kérlek, bocsáss meg — esedezett megtörten. — Anya holnap reggel visszamegy a faluba a húgomhoz. Mindent rendbe hozok, esküszöm. Csak adj még egy esélyt…