Sarkon fordultam, és egyenesen a hálószoba felé vettem az irányt. Mögöttem Erzsébet elégedett, harsány kacagása csendült fel; teljes bizonyossággal hitte, hogy végérvényesen térdre kényszerített. Az étkezőben újra megcsörrentek az evőeszközök, mintha mi sem történt volna.
Kitártam a nagyszekrényt, levettem a legfelső polcról a legnagyobb utazótáskákat és néhány vastag, fekete zsákot. Csakhogy nem a saját ruháimat kezdtem el beléjük hajigálni. Egymás után kerültek a zsákokba Gábor ingei, márkás nadrágjai, vastag pulóverei. Utánuk a borotvája, a kölnije és a gondosan őrzött karóra-gyűjteménye is.
Gyorsan, határozott mozdulatokkal dolgoztam. Alig negyven perc telt el, mire elkészültem. Három, színültig tömött táskát húztam ki a hosszú folyosóra.
A nappaliban közben zavartalanul folyt az ünneplés. A rokonok poharaztak, tréfálkoztak, és Erzsébet egészségére koccintottak. Ő az asztalfőn ült, diadalittas arccal, és a díszes porceláncsészéből kortyolgatta a teáját.
— Na, összepakoltál végre? — vetette oda gúnyosan, amikor meglátott az ajtóban. — Indulhatsz isten hírével. A kulcsokat meg tedd le a komódra, nem akarok zárat cseréltetni miattad.
Nem feleltem. Odaléptem a régi tálalószekrényhez, kihúztam az alsó fiókot, és elővettem belőle egy vastag, kék mappát. Lassan az asztalhoz sétáltam, és a felvágottas tányért félretolva letettem elé.
— Olvassa fel, Erzsébet. Hangosan. Hadd hallja minden kedves vendége, mi áll benne.
Bizalmatlanul tette fel a szemüvegét. Gábor félrenyelt, a villája csörömpölve esett vissza a tányérjára.
— Miféle papírokat tolsz elém? — kérdezte undorral, miközben felnyitotta a mappát.
— A tulajdoni lap hivatalos másolata — válaszoltam nyugodtan, egyenletes hangon. — Erre a háromszobás lakásra vonatkozik. A nagymamámtól örököltem. Pontosan három évvel ezelőtt.
A tágas helyiségben egyszerre fagyott meg a levegő. Erzsébet arcából lassan kiszökött a szín. Ujja remegve követte a sorokat, tekintete ide-oda cikázott a pecsét és a fia között.
— Gábor… édes fiam, ez mit jelent? — suttogta megtörten. A korábbi fölényének nyoma sem maradt. — Hiszen azt mondtad, a munkahelyed biztosította a lakást… és majd a nevedre kerül…
Gábor lehajtott fejjel ült, tekintetét a tányérjára szegezte, mintha abban keresné a menekülést. A szobában mindenki rá figyelt, de ő egyetlen szót sem szólt. A hallgatása hangosabb volt bármilyen magyarázatnál, és pontosan tudtam, hogy innen már nincs visszaút.