Egyedül volt. Bőrönd nélkül.
Eszter csak résnyire nyitotta ki az ajtót, a biztonsági láncot nem akasztotta le.
– Mit akarsz?
Gábor arca gyűrött volt, de nem a fáradtságtól – inkább attól a fajta megalázottságtól, amit az ember próbál leplezni, de nem tud.
– Eszter, kérlek… engedj be. Beszélnünk kell.
– Tegnap mindent megbeszéltünk.
– Dehogy beszéltünk meg bármit is! – csattant fel. – Andrea… egy számító nő. Amint megtudta, hogy cuccokkal állítottam oda, és hogy te kiraktál, azonnal jelenetet rendezett. Közölte, hogy neki nem kell egy problémás pasi. El tudod ezt hinni?
– Nagyon is el tudom – felelte higgadtan.
– Ne csináld már… hibáztam. Megtörténik az ilyesmi. Elcsábultam, na és? De én téged szeretlek. Látod, visszajöttem. Felejtsük el az egészet, jó? Veszek tortát, ha akarsz… bár látom, sütsz valamit. Jó illata van. Éhen halok. Engedj be. Ez az én otthonom is.
Vállal nekifeszült az ajtónak, mintha természetes lenne, hogy az ellenállás csak formaság. Mindig is azt hitte, Eszter engedékenysége egyenlő a gyengeséggel.
Nem azért tért vissza, mert ráébredt a hibájára. Azért jött, mert máshonnan elzavarták. Úgy gondolta, itt még mindig maradt számára étel, ágy, kényelem – mintha mindez alanyi jogon járna neki.
– Nem, Gábor. Ez nem a te otthonod. Soha nem is volt az.
Látta, ahogy a férfi tekintete megváltozik. A könyörgésből egy szempillantás alatt indulat lett.
– Te nyomorult! Nyisd ki! Betöröm az ajtót, ha kell! Megkeserítem az életed!
Teljes erőből nekilökte magát a lapnak, a lánc megfeszült. Eszter hátratántorodott, de a benne felgyűlt düh váratlan energiát adott neki. Egy hirtelen mozdulattal leakasztotta a láncot. Gábor, érezve az akadály megszűnését, előrelendült, hogy berontson.
Abban a pillanatban Eszter megvetette a lábát a padlón, minden súlyát és minden addig lenyelt sérelmét egyetlen mozdulatba sűrítette, és teljes erőből bevágta a nehéz tölgyfaajtót.
A csapódás tompa, csontig hatoló reccsenéssel találta el Gábor arcát, amely már félig a résben volt.
Ordítás hasított a lépcsőházba – fájdalom és döbbenet keveréke. Eszter azonnal ráfordította mindkét zárat.
Kint káromkodás, nyögés, kapkodó léptek zaja hallatszott; egy ajtó csapódott, valaki sietve távolodott.
Eszter azonban visszasétált a konyhába. Kivette a piskótalapokat a sütőből, hagyta őket hűlni, majd gondosan megkente krémmel. A tetejére friss bogyós gyümölcsöket rendezett. Töltött magának egy csésze teát. A lépcsőházban zajló események hidegen hagyták.
Gábor csak estére jutott el az anyjához. Az orra ferdén állt, szemhéja az egyik oldalon teljesen felpuffadt, a szemöldöke fölött mély, bíbor csík éktelenkedett. Félelmetes látványt nyújtott.
Az anyja – szigorú, de igazságos asszony – már az ajtóban várta. Egy órával korábban beszélt Eszterrel, és mindent tudott. Andreáról, a hazugságokról, arról is, hogy Gábor megtiltotta Eszternek, hogy a rokonaihoz utazzon.
– Anya… adj jeget… meg fájdalomcsillapítót… az a nő majdnem megölt… – motyogta feldagadt ajakkal.
Az asszony nem lépett félre.
– Magadnak köszönheted, fiam – mondta hűvösen. – Tönkretetted Andrea életét, amikor faképnél hagytad a gyerekkel. Most Eszterét is majdnem sikerült. A sors előbb-utóbb visszaadja, amit adtál. Nézz tükörbe.
– Holnap tárgyalok a japánokkal! Az év szerződése! Rendbe kell jönnöm!
– Holnap nem tárgyalsz senkivel – felelte az anyja. – Ezzel az arccal a portán sem engednek be. És ha a főnökeid megtudják, hogy nőügyek miatt keveredtél verekedésbe… nos, lehet, ma véget ért a karriered.
– De nincs hová mennem!
– Keress egy kolostort. Van mit jóvátenned.
Az ajtó csendesen, minden csattanás nélkül zárult be előtte.
Gábor ott maradt a félhomályos lépcsőházban. Arcában lüktetett a fájdalom, szíve dobbanásával egy ütemre. Képtelen volt felfogni. Ő – a sikeres, magabiztos férfi – most összetört arccal állt egyedül, elutasítva mindazok által, akiket biztos háttérnek hitt. Másnap felmondás vagy megalázó lefokozás várhatott rá. A feleség, akit jelentéktelennek tartott, eltörte az orrát. A szeretője kidobta. Az anyja bezárta előtte az ajtót.
Az a világ, amelyet ügyes manipulációval és hazugságokkal épített, egyetlen ajtócsapástól omlott össze.
Eszter közben a konyhában ült, teát kortyolt, és a frissen készült gipszszobrára vetülő napfény játékát figyelte. A fehér felületen páfrány bontotta szirmait – az újjászületés jelképe, és azoké a csodáké, amelyek megtörténnek, ha az ember végre hisz magában, és nem hagyja, hogy bárki átlépjen rajta.