Örökre.
— A kulcsokat — szólalt meg halkan, de ellentmondást nem tűrően.
— Tessék? — pislogott Gábor értetlenül.
— A lakás kulcsait. Azonnal.
— Elment az eszed? Menj haza, majd később megbeszéljük — nyúlt a nő karja után, mintha ezzel lezárhatná az egészet.
Eszter villámgyorsan kihúzta a kezét az érintéséből.
— Azt mondtam, add vissza a kulcsokat. Különben hívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy illetéktelen tartózkodik a lakásban. Nincs oda bejelentett lakcímed.
Gábor dühösen felhorkant, átviharzott Andrea előszobáján a kis komódhoz, ahol a táskáját tartotta. Előrántotta a kulcscsomót, majd Eszter lába elé hajította.
— Fojtsd le vele magad. Hisztérika.
Eszter szó nélkül lehajolt, felvette a kulcsokat, sarkon fordult, és megnyomta a lift hívógombját. Mögötte Andrea ingerült sziszegése és Gábor magyarázkodó morgása keveredett össze.
Otthon úgy mozgott, mint egy pontosan beprogramozott gép. Nem kapkodott, nem torpant meg. A szekrény tetejéről levette a nagy, kockás utazótáskákat, amelyeket költözéseknél szoktak használni. Kinyitotta Gábor gardróbját. Zakók, ingek, farmerek – minden válogatás nélkül került a táskákba. A drága bőrcipők, a gondosan gyűjtött nyakkendők, sőt még a saját használatra vásárolt kávéfőzője is, amelyhez más hozzá sem érhetett.
A lakás a nagyapjáé volt, aki a város ismert építészeként szerzett nevet magának. Most idős és beteg, Eszter édesanyjánál élt a kertvárosban, ahol gondoskodtak róla. Gábor azonban mindig is úgy viselkedett, mintha ez a hely az ő birodalma lenne. Felújította a maga ízlése szerint, kidobatta a régi bútorokat, és idővel elhitte, hogy a falak hozzá tartoznak.
Két órával később erőteljes dörömbölés rázta meg az ajtót. Saját kulcsa már nem volt, így ököllel verte.
Eszter ajtót nyitott. Gábor ott állt, felöltözve, de ziláltan, arcán sértett indulat és értetlenség keverékével.
— Mit műveltél ott? Andrea előtt lejárattál! — ordította, és már lépett is befelé. — Felfogod egyáltalán, mit csináltál?
A hangja elhalt, amikor meglátta az előszobában tornyosuló táskákat.
— Ez meg mi?
— A holmid. Mind egy szálig. Vidd el.
— Kidobsz? — felnevetett, de a nevetése idegesen csengett. — Egy kis félrelépés miatt? Eszter, ne légy már gyerek. Igen, megtörtént. Elcsábultam. Ilyen a férfi természet. Andrea tud valamit… láttad te is. De veled élek! Téged értékellek a nyugalomért, a kényelemért. Az csak… levezetés volt.
— Levezetés? — ismételte Eszter halkan. — Megtiltottad, hogy találkozzak az anyámmal. Ünnepekkor bezártál a városba. Hazudtál a lányod betegségéről. A volt feleségeddel feküdtél le. És ezt levezetésnek hívod?
Gábor beljebb ment, és dühösen arrébb rúgta az egyik táskát.
— Ne dramatizálj. Lehet, hogy a lakás a nagyapádé, de a felújítást én fizettem. Pénzt tettem bele. Ha azt akarod, hogy eltűnjek, fizesd ki a felét. És különben is, mit gondolsz, kinek kellesz? Herbáriumokat gyártó művésznő? Nélkülem éhen haltál volna a préselt leveleiddel. Unalmas vagy, Eszter. Ízetlen. Andrea lángol, te meg állóvíz vagy. Csak azért maradtam, mert kényelmes volt. Most meg hirtelen gerincet növesztettél?
Nem kért bocsánatot. Nem bánta meg. Vádlón és fölényesen beszélt, mintha neki lenne igaza. A gátlástalansága szinte tapintható volt.
— Menj el — mondta Eszter fáradt nyugalommal. — Egyszerűen csak menj el.
— Elmegyek — kapta fel két táskát Gábor. — Majd te hívsz, amikor rájössz, hogy egyedül nem boldogulsz ebben a világban. És még akkor is meggondolom, visszafogadlak‑e.
Sorban kihordta a csomagokat a lépcsőházba. Eszter hallgatta, ahogy a lift zúgva elindul lefelé. Aztán ráfordította a zárat az ajtóra. Nem sírt. Nem remegett. Csak ürességet érzett — és valahol mélyen egy finom, csengő könnyebbséget.
Május elsejének reggele ragyogó napsütéssel érkezett. Eszter nem ébresztőre ébredt, hanem a függöny résein betörő fényre. Kipihent volt. A lakás csendes maradt, de ez a csend most nem nyomasztotta. Tiszta volt, fellélegző.
Elhatározta, hogy ünnepelni fog. Nem engedi, hogy bárki ellopja tőle a tavaszt. Elővette a lisztet, a tojásokat, a tejszínt. Összegyúrta a tésztát a kedvenc süteményéhez, a mézes krémeshez, amit Gábor mindig „vidéki pepecselésnek” csúfolt, miközben a bolti sajttortát dicsérte. Hamarosan az egész lakást betöltötte a méz és a frissen sült tészta meleg illata. A vázába beleállította az almafaágakat, amelyeket két nappal korábban hozott, de eddig a balkonon rejtegette, nehogy a férje „lomnak” nevezze.
Zenét is tett fel. Régi jazzt, amit a nagyapja annyira szeretett.
Délután kettő körül csengőszó hasított a levegőbe. Hosszan, követelőzően.
Eszter az ajtóhoz lépett, és belenézett a kémlelőnyíláson.
Gábor állt odakint.