A felismerés szinte fájdalmas élességgel hasított belé.
— Láttad a blokkokat? — kérdezte korábban Krisztina. — Az nem gyógyszertár volt, hanem ékszerüzlet.
Eszter előtt azonnal felvillant a banki értesítés képe, amit néhány hete vett észre Gábor tabletjén. A férfi akkor sietve magyarázkodott: előleg egy új szállítmány biztosítására. Az összeg azonban már akkor is gyanúsan magasnak tűnt.
— Nem akarok féltékeny, hisztériás feleség lenni — mondta most halkan.
— Akkor inkább legyél józan — felelte Krisztina kíméletlen őszinteséggel. — Ha ezt most lenyeled, legközelebb már ideköltözteti. Téged pedig kitessékel a bejárati szőnyegre.
Miután a barátnő elment, Eszter sokáig céltalanul járkált a lakásban. Azok a kétségek, amelyeket eddig makacsul a tudata legmélyére száműzött, most előmerészkedtek, és könyörtelenül betöltöttek mindent. Eszébe jutott, hogyan fordította Gábor rendszeresen képernyővel lefelé a telefonját. Hogy ingerülten hárított minden kérdést arról, milyen volt az idő Lillával. És az a különös illat a zakóján… nem babahintőpor, hanem nehéz, fűszeres parfüm, amelynek semmi köze egy beteg gyerek látogatásához.
Nem hirtelen düh tört fel benne, hanem valami sűrű, fekete indulat. A megalázottság érzése. Hogy ostobának nézik. Kényelmes, alkalmazkodó bolondnak.
A telefonjáért nyúlt, de nem hívta fel a férjét. Pontosan tudta, hol van a cége irodája, és azt is, hogy mára csak egy rövid megbeszélést tervezett, mielőtt másnap reggel – állítólag – vidékre utazik. Csakhogy a jelek szerint már előző nap elment, „sürgős papírmunkára” hivatkozva.
Átöltözött. Nem a megszokott farmerbe és pulóverbe, amelyben kényelmesen dolgozott az agyaggal, hanem egy szigorú szabású ruhába, amely határozott vonalakat adott az alakjának. Taxit hívott.
Az irodában a titkárnő, egy ideges tekintetű, fiatal lány zavartan közölte, hogy Gábor már dél körül távozott.
— Haza ment? — kérdezte Eszter nyugodt hangon.
— Nem… azt mondta, fontos, személyes találkozója van.
Eszter ismerte Andrea címét. Gábor sosem titkolta, sőt, szinte kérkedett vele: „Nincs mit rejtegetnem, a lányomhoz megyek.” A lakás egy elegáns lakóparkban volt, a város túlsó végén. Ahogy a taxi suhant, Eszter rájött: nem jelenetet akar rendezni. Csak látni akarja az igazságot. Akkor is, ha az csúf.
Az ajtó nem nyílt ki azonnal. Az odáig vezető egy óra alatt az elszántsága nem csökkent, inkább megkeményedett benne, mint a jég. Újra megnyomta a csengőt, hosszan, követelően.
Végül kattant a zár.
Andrea állt a küszöbön. Nem otthoni, kényelmes ruhában, nem gondoskodó anya képében. Egy rövid, bordó selyemköntöst viselt, amely alig takart valamit. A haja kócos volt, az ajkán friss, csillogó szájfény.
— Nahát — mondta, és hangjában nyoma sem volt zavarnak, inkább valami diadalmas él csengett benne. — Eszter? Nem számítottunk vendégre. Lilla alszik.
— Nem hozzá jöttem — felelte Eszter tompán.
A folyosó mélyéről ekkor kilépett Gábor. A derekán törölköző, a haja vizes, a mellkasán egy vörös karcolás. Egy másik törölközővel épp az arcát törölte, és vidáman dúdolt valamit.
Amikor meglátta a feleségét, mozdulatlanná dermedt. A törölköző lassan leereszkedett a kezéből.
— Eszter? — pislogott hitetlenül. — Te meg mit keresel itt? Megmondtam, hogy…
Andrea közben hanyagul a félfának dőlt, és látványosan igazított a köntösén, amely ettől még jobban szétnyílt, felfedve hosszú lábát.
— Gábor, intézd el a… feleségedet. Még nem fejeztük be a lányod kezelésének megbeszélését.
A mondat cinizmusa szinte tapintható volt. Eszter nézte a férfit, akire eddig támaszként tekintett. A férfit, aki a tisztességéről győzködte. Most egy idegen állt előtte: rajtakapott, mégis pökhendi.
Gábor végül magához tért, és fenyegető pózt vett fel.
— Követtél? Teljesen megőrültél? Azt mondtam, maradj otthon!
Eszter nem emelte fel a hangját. Nem rontott neki senkinek, nem csinált botrányt. Csak hosszan, figyelmesen végignézett rajtuk, mintha egy rosszul rendezett színdarab minden részletét rögzítené magában. Abban a pillanatban belül valami végérvényesen eltört. Örökre.