— …az igazat.
Anna lesütötte a szemét. Arcán hangtalanul peregtek végig a könnyek.
— Ha beszélek… csak még rosszabb lesz — suttogta megtörten.
Péter közelebb lépett az ágyhoz, hangját alig hallhatóra fogva.
— Megfenyegette önt?
A nő nem válaszolt, csak megremegett a válla a sírástól.
— Meg tudjuk védeni — folytatta a nyomozó határozottan. — De ehhez hivatalos vallomásra van szükség. Ha most hazamegy anélkül, hogy lépnénk, minden ugyanúgy folytatódik tovább.
— Nem mindig ilyen… — törölte meg az arcát Anna. — Vannak napok, amikor figyelmes és gyengéd… aztán egyszer csak átváltozik. Mintha valami elszakadna benne.
— Mióta tart ez az állapot?
— Közel egy éve. Amióta elveszítettem az állásomat. Azt hajtogatta, hogy most már teljesen tőle függök. Hogy hibátlan feleségnek kell lennem.
Ebben a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja. Gábor rontott be lihegve.
— Anna! Úristen, halálra rémültem!
Péter azonnal elé állt, elzárva az útját.
— Kérem, hagyja el a helyiséget. Kihallgatás folyik.
— Micsoda? Ehhez nincs joguk! A férje vagyok!
— Épp a törvény nevében szólítom fel — felelte Péter jeges nyugalommal. — Alapos okunk van feltételezni, hogy a sérülések nem véletlenek.
Gábor arca elszürkült, majd dühösen Anna felé fordult.
— Mit hordtál össze rólunk?! Ezt még megbánod!
A nő ránézett. Tekintetében már nyoma sem volt ragaszkodásnak, csak tiszta rettegés.
— Nem bírom tovább, Gábor… rettegek tőled. Minden este azon gondolkodom, ki lép be az ajtón: a férjem vagy egy idegen, aki bántani akar… Azt mondtad, senkinek sem kellek, és úgysem hisz majd nekem senki…
A férfi előrelendült, de Péter gyakorlott mozdulattal lefogta, és már kattant is a bilincs.
— Súlyos testi sértés gyanúja miatt őrizetbe veszem. Jogában áll hallgatni.
Amikor kivezették, Anna zokogásban tört ki. Ám ezúttal nem a fájdalom rázta, hanem a feszültség oldódása.
— Köszönöm… — lehelte. — Már azt sem tudtam, milyen érzés biztonságban lenni.
András gyengéden a vállára tette a kezét.
— Bátor döntést hozott. Most az a legfontosabb, hogy megerősödjön.
— És mi lesz ezután? Nincs hová mennem…
— Léteznek segítő szervezetek. Kap pszichológust, jogi támogatást, szükség esetén ideiglenes otthont is. Nem marad egyedül.
— És ha egyszer kiszabadul?
— A vallomása, valamint az orvosi szakvélemény elegendő lesz ahhoz, hogy távoltartási végzést rendeljenek el. Jó ideig nem közelítheti meg.
Egy héttel később András ismét belépett a kórterembe. Egy ősz hajú asszony ült Anna mellett; kézen fogva beszélgettek. A fiatal nő arcán hosszú idő után először látszott őszinte derű.
— Doktor úr, ő az édesanyám. Hazamegyek vele.
— Örülök, hogy megismerhetem — mosolygott András. — Olyan, mintha felébredt volna egy sötét álomból.
— Kétszer mentette meg a gyermekemet — mondta az anya meghatottan. — Egyszer a haláltól, egyszer attól, ami annál is rosszabb.
András megrázta a fejét.
— Csupán figyeltem. Néha elég egyetlen pillantás, hogy észrevegyük a kimondatlan igazságot — és az már sorsokat változtathat meg.
Aznap este, amikor a csillagfényes ég alatt hazafelé sétált, András azon töprengett, hány asszony él még félelemben, hányan nem mernek megszólalni.
Most azonban biztos volt benne: amikor az orvos nem csupán a sebeket, hanem a mögöttük rejtőző lelki töréseket is észreveszi, akkor nem egyszerűen kezel. Esélyt ad az újrakezdésre.
Talán ez az orvosi hivatás legnemesebb oldala.