…égési sérülések, metszések, valamint régebbi csonttörések nyomai rajzolódtak ki a leleteken.
— Ez kizárt, hogy egyszerű baleset legyen — mondta végül András határozott hangon. — Itt módszeres bántalmazásról van szó. Ezt az asszonyt hosszú időn át kínozták.
— Anna Viktorovna Klimova? — kérdezett vissza Péter, miközben a jegyzeteibe pillantott. — A férje Gábor Mihajlovics?
A folyosó végéről ideges férfihang tört elő.
— Igen, én vagyok az! Mi történt Annával? Mondják már!
— Az intenzív osztályon ápoljuk. Stabil az állapota, de életveszélyes sérülései vannak — felelte András tárgyilagosan. — Kérem, részletesen mondja el, hogyan zuhant le.
— Megcsúszott a lépcsőn — vágta rá túl gyorsan Gábor, mintha egy előre betanult mondatot ismételne. — A konyhában voltam, hallottam, hogy nagyot esik. Azonnal odasiettem. Eszméletlenül találtam.
— Rögtön behozta a kórházba? — kérdezte Péter nyugodtan.
— Hát persze! Mit kellett volna tennem, ott hagyni? — csattant fel a férfi.
András alaposan végigmérte. Gondosan öltözött, rendezett külsejű ember benyomását keltette, a tekintete mégsem tükrözött valódi kétségbeesést. Inkább valamiféle hideg számítás bujkált benne — annak az embernek a nézése, aki megszokta, hogy minden az ő akarata szerint történik.
— Klimov úr — szólalt meg Péter keményebben. — A feleségén nemcsak friss sérüléseket találtunk. Régebbi égések, vágások és csonttörések nyomai is láthatók. Ezeket mivel magyarázza?
A férfi arca egy pillanatra megfeszült, mintha kihúzták volna alóla a talajt, majd felháborodást erőltetett magára.
— Anna ügyetlen! Mindig nekimegy valaminek, megégeti magát főzés közben. Túl sokat képzelnek bele!
— Véletlenül mindkét csuklón pontosan egyforma égési sérülések keletkeznek? — kérdezte András hűvös nyugalommal. — És a hasán lévő metszések is egy szerencsétlen konyhai baleset következményei?
Gábor elsápadt, de hamar összeszedte magát.
— Most engem akarnak felelőssé tenni? A feleségem az életéért küzd, és önök engem támadnak!
— Senki nem vádolja — felelte Péter egyenletes hangon. — De kötelességünk tisztázni a körülményeket.
Ekkor Mónika lépett oda hozzájuk.
— András, a beteg magához tért. A férjét emlegeti.
Gábor azonnal megindult.
— Bemegyek hozzá!
— Erre nincs lehetőség — állta útját András. — Csak közeli hozzátartozók látogathatják. Péter kapitány, beszéljen vele előbb. Lehet, hogy többet megtudunk, mint hinnénk.
Péter belépett az intenzív részlegre. Anna szinte felismerhetetlen volt: arca hamuszürke, teste csövekkel és vezetékekkel körülvéve. Amikor észrevette az orvost, halvány, erőtlen mosoly suhant át rajta.
— Gábor… itt van? — lehelte.
— Az osztály előtt vár — válaszolta András csendesen. — Hogy érzi magát?
— Nagyon fáj… — suttogta. — Elestem, igaz?
Péter közelebb lépett az ágyhoz.
— Anna Viktorovna, emlékszik pontosan, mi történt?
A nő zavartan pislogott.
— A lépcső… megbotlottam. Gábor mindig mondja, hogy figyeljek jobban…
— És a csuklóin lévő égési nyomok? Azok is véletlenek?
A tekintetében rémület villant.
— Ügyetlen vagyok… gyakran megégetem magam.
András lehalkította a hangját.
— Anna, mi láttuk az összes sérülését. Ezek nem balesetek nyomai. Valaki szándékosan okozta őket. Segíteni tudunk magán, de ehhez ki kell mondania az igazat.