Tekintete úgy járt végig a nő testén, mintha egy háborús helyszínt térképezne fel. A rejtett részletek felismeréséhez szokott szeme azonnal dolgozni kezdett, miközben hangja metsző nyugalommal osztotta az utasításokat.
— Azonnal vigyék a műtőbe! Készüljenek laparotómiára! Vércsoport-meghatározás, két nagy lumenű kanül, értesítsék a reanimációt! Mozgás!
A jelenlévők egy pillanat alatt szétszéledtek.
— Ki szállította be? — kérdezte András anélkül, hogy levette volna szemét a sérültről.
— A férje hozta — válaszolta az ügyeletes nővér. — Azt állítja, lezuhant a lépcsőn.
András ajkán keserű, hitetlen félmosoly suhant át. A lépcső nem hagy maga után ilyen mintázatot — ezt pontosan tudta. Pillantása módszeresen pásztázta végig a testet, mint egy diagnosztikai eszköz. Régebbi zúzódások sárgás árnyalattal, félig gyógyult bevérzések, tipikus bordasérülések — mind különböző időből, különböző erőbehatásból. És ott voltak a csuklókon azok a furcsán szabályos, majdnem tükörképszerű égésnyomok. Nem véletlen érintkezés. Valaki odaszorított valamit. Tudatosan. Ismételten.
A has bőrén halvány, párhuzamos csíkok húzódtak, mintha éles eszköz ejtette volna őket. Nem kapkodó, összevissza vágások voltak. Ezek megtervezett sebek voltak. Kínzás precíz nyomai.
Harminc perccel később már az operációs lámpák vakító fénye alatt feküdt a nő. András mozdulatai gépiesen pontosak voltak, mégis emberiek. Elállította a vérzést, feltárta a hasüreget, ellátta a roncsolt részeket. A műtő csendjét csak az eszközök halk csattanása és a monitor ütemes pittyegése törte meg. Az élet és a halál között húzódó vékony mezsgyén dolgozott.
Egy pillanatra azonban megtorpant. A bőr alatt észrevett valamit, ami oda nem illett: nem egyszerű hegek, hanem belevésett, égetett jelek. Mintha valaki nemcsak fájdalmat akart volna okozni, hanem megjelölni, birtokba venni. Identitást eltörölni, helyére bélyeget sütni.
— Mónika — szólalt meg halkan, miközben tovább dolgozott. — Amint végzünk, keresd meg a férjet. Maradjon a felvételinél. Ne engedd elmenni. És értesítsd a rendőrséget. Diszkréten.
— Azt gondolja, hogy…? — kezdte a nővér.
— A következtetések levonása nem a mi feladatunk — vágta el András. — Nekünk most az életét kell megmentenünk. De ezek a sérülések nem egy szerencsétlen esés következményei. És nem is frissek mind. Ez nem baleset. Ez hosszú ideje tartó, módszeres erőszak.
A beavatkozás még közel egy órán át tartott. Minden másodperc számított, minden döntés súlyt hordozott. Végül a vérzés csillapodott, a keringés stabilizálódott. A nő szíve egyenletes ritmusban vert tovább. A teste túlélte. Hogy a lelke képes lesz-e rá, az már más kérdés volt.
Amikor András kilépett a műtő ajtaján, a visszatartott kimerültség hirtelen ránehezedett. A folyosón egy fiatal rendőr hadnagy várakozott, kezében jegyzetfüzettel, arcán feszült figyelemmel.
— Péter kapitány már úton van — közölte. — Mit tud mondani az állapotáról?
András röviden, tárgyilagosan sorolni kezdte a tényeket: súlyos belső vérzés, lépsérülés, több, különböző időpontból származó trauma, és a testen fellelhető sérülések hosszú sora.