Sötét árnyék borult a városra, és a levegőt súlyos, nyomasztó csönd töltötte meg, amelybe időről időre belehasított egy-egy mentőautó vijjogó hangja. A központi kórház falai között sem volt békésebb az éjszaka: a folyosók a fájdalom visszhangját őrizték, és odabent éppolyan elementáris erejű küzdelem zajlott, mint odakint a viharban. Az este nem egyszerűen feszült volt – inkább olyan, mint egy túlfeszített húr, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Mintha maga a végzet figyelné, mire képesek azok, akik az élet védelmére esküdtek fel.
A műtő hideg, metsző fényben úszott. A mennyezetről aláhajló lámpák fehér ragyogása alatt András már a harmadik órája dolgozott megállás nélkül. Két évtized tapasztalata állt mögötte; kezei számtalan embert ragadtak vissza a halál pereméről. Most sem engedhette meg magának a bizonytalanságot, még akkor sem, ha az idő könyörtelenül haladt előre.
Mozdulatai precízek voltak, akár egy finoman beállított szerkezet fogaskerekei. Tekintete nem csupán a feltárt szöveteket pásztázta – inkább azt a láthatatlan határvonalat kutatta, amely az életet elválasztja a végső sötétségtől. A kimerültség ránehezedett a vállára, mintha ólomsúlyú köpenyt viselne, de tudta: a fáradtság itt nem kifogás, hanem veszély. Egyetlen hibás mozdulat is végzetes lehet. Kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot, és újra a feladatra összpontosított.
Közvetlenül mellette Mónika állt, a fiatal nővér, aki szinte hangtalanul követte minden jelzését. Arcán feszült figyelem tükröződött, de keze nem remegett. Amikor műszert adott át, abban több volt puszta rutinnál – mintha minden eszközzel egy darabka esélyt is nyújtana.
— Varrat — szólalt meg András halkan, mégis ellentmondást nem tűrően. Hangja most nem csupán utasítás volt; inkább kérlelés a sorshoz, hogy még tartsa meg a beteget.
Az operáció a végső szakaszába ért. Még néhány pontos lépés, és a páciens túl lesz a legrosszabbon. Ekkor azonban hirtelen kivágódott az ajtó. A főnővér állt a küszöbön, arca sápadt, mellkasa kapkodva emelkedett.
— András! Azonnal szükség van rád! Egy nő, eszméletlen, több sérüléssel. Valószínű belső vérzés! — hadarta, és hangjában ott vibrált az a fajta aggodalom, amelyet ritkán engednek meg maguknak ebben az épületben.
András egy másodpercig sem tétovázott. Az asszisztens felé fordult.
— Fejezzék be a zárást — mondta röviden, miközben lehúzta kesztyűjét.
— Mónika, jössz velem! — tette hozzá, és már indult is kifelé.
A sürgősségi osztályon zűrzavar uralkodott. Egymásba fonódó hangok, siető léptek zaja, csörgő eszközök és fertőtlenítőszag töltötte be a teret. A hordágyon egy harminc év körüli nő feküdt, teste ernyedten hevert, mint egy összetört bábu. Arca krétafehér volt, bőrét sötét foltok és duzzanatok tarkították, mintha valaki kegyetlen alapossággal mérte volna rá az ütéseket.
András határozott léptekkel közelített a hordágyhoz, tekintete már az első pillanatban felmérte a helyzet súlyosságát, és arckifejezése elárulta: pontosan tudja, hogy itt minden másodperc dönthet életről és halálról.