A következő pillanatban Mária hadonászó alakja rajzolódott ki a kapu előtt. Még innen, a saját ablakomból is tisztán felhallatszott a hangja.
– Fiam, miért jöttél ide bőröndökkel? Nem hívtalak! Hallod? Nem hívtalak!
Gábor próbált magyarázni, a mi házunk felé mutogatott, de az anyja egy szót sem hagyott neki végigmondani. Elállta az útját, a huzat cibálta a köntösét, ő pedig újra meg újra visszalökte a lépcsőház küszöbéről. Láttam, ahogy Gábor megkísérel belépni, és láttam, hogyan torpan meg minden alkalommal az anyai tiltás falába ütközve.
Önkéntelenül felnevettem – most már nem halkan.
Aztán elővettem a telefonomat, és írtam Júliának: „Szia. Ma először emelt rám kezet a férjem. A szemem csúnyán feldagadt. Semmi pánik, kiraktam. Tudsz ajánlani egy jó válóperes ügyvédet?”
Alig telt el egy perc, már jött is a válasz: „Tudok. A szemedet is ellátom. Egy órán belül ott vagyok.”
Letettem a mobilt, és a fürdőszobai tükör elé álltam. A lila folt már fél arcomat beborította, a szemhéjam alig engedte, hogy kinyissam a szemem. Elég látványosra sikerült. Óvatosan végigsimítottam rajta az ujjaimmal – belenyilallt, de kibírható volt.
Sajnáltam Gábort. Nem szerelemből – az valahol az első taszítás és a második pohár whisky között párolgott el végleg. Inkább azt az embert sajnáltam, akinek az édesanyja azt tanította: egy nőt időnként helyre kell tenni, különben a fejére nő. És amikor végre a „leckét” követte, ugyanaz az anya csapta rá az ajtót.
Mert valójában ő hitte magát mindenhatónak. Mária, aki úgy gondolta, joga van kioktatni egy felnőtt férfit arról, hogyan bánjon a feleségével – az én lakásomban. De amikor a gond két bőrönddel az ő küszöbére érkezett, hirtelen már nem volt olyan lelkes.
Csengettek. Összerezzentem. Az ajtókukucskálón át Júlia nézett vissza rám, egyik kezében elsősegélydoboz, a másikban egy doboz sütemény.
Beengedtem. Felmérte az arcomat, felszisszent, de nem kezdett sajnálkozásba. Húsz éve ismer – tudta, mire van szükségem. Letette a holmiját, vizet tett fel forrni, és csak ennyit mondott:
– Kezd az elején. Aztán kitaláljuk, hogyan érjük el, hogy soha többé ne jöhessen a közeledbe. Se hozzád, se a gyerekekhez.
Elmeséltem mindent. Attól a bizonyos gúnyos hangomtól kezdve egészen addig a kiáltásig, ami az udvar túloldaláról visszhangzott.
Két órával később ismét kinéztem az ablakon. Gábor ugyanazzal a két bőrönddel lépett ki Máriáék házából. Beült egy taxiba, és elhajtott. Hogy merre, az lényegtelen volt. Csak az számított, hogy nem ide.
Néha egy ökölcsapás a végső szög egy már régen repedező koporsón. Ha az ember időben felnevet – és a megfelelő számot hívja fel –, a fedél hangtalanul záródik le. És többé nem nyílik ki.