– Micsoda?! – csapott fel Mária hangja, jóval magasabban, mint addig. – Én nem hívtam ide! Nekünk is megvan a magunk baja, az apja beteg, és te még…
– Van saját lakásuk. Saját nyugdíjuk. És ott van a fiuk, akit maguk neveltek fel – válaszoltam higgadtan. – Hiszen maga mondta, hogy én „elszálltam magamtól”. Akkor bizonyára pontosan tudja, hogyan kell vele bánni. Tessék, most megteheti.
– Te hitvány nőszemély! – rikácsolta. – Hogy merészelsz így beszélni velem? Én szültem, én tudom, mi jó neki! Te meg ki vagy? Senki! Jöttment! Még a lakásunkat is elfoglaltad!
Egyenletes hangon feleltem:
– A lakás az enyém, Mária. A szüleim pénzéből vettem, még az esküvő előtt. A tulajdoni lap az én nevemen van. A fia viszont magukhoz van bejelentve. Jogi értelemben itt csak vendég volt.
És bontottam a vonalat.
Belül kongott minden. Nem fájt, nem rettegtem – egyszerűen üres lettem, mint egy áramtalanított helyiség. Visszamentem a konyhába. Gábor az asztalnál ült, és a vízforralóból ivott. Amikor meglátta a szemem alatt sötétlő foltot, eltorzult az arca. Ott villant meg rajta az a késői bűnbánat.
– Anna, sajnálom… hülye voltam… a munka, az idegesség…
– Ne – vágtam közbe. – A cuccaid a bejáratnál vannak. Negyedóra múlva indulsz az édesanyádhoz.
Megdermedt, aztán lassan elvörösödött, egészen a füléig.
– Kidobsz? A saját lakásomból? – kérdezte halkan, de fenyegető éllel.
– Az én lakásomból – javítottam ki. – Elfelejtetted? Öt éve laksz itt az én jóindulatomból. Most ennyi volt.
Felugrott. Én nem hátráltam meg. A konyhaajtóban álltam, karba tett kézzel. Lüktetett a szemem. Egy fejjel magasabb volt nálam, és jó húsz kilóval nehezebb. A tekintete azonban a kezemre siklott. Nem remegett. Talán ez ijesztette meg igazán.
– Meg fogod bánni – morogta, miközben felkapta a bőröndöket. – Nélkülem semmire sem mész.
– Menj csak, Gábor. Húsz perc múlva már anyád szárnyai alatt kezdheted az új életedet.
Az ajtó nagyot csattant utána. Ráfordítottam a kulcsot, sőt egy széket is odatámasztottam, biztos, ami biztos. Aztán bementem Nórához. A gyerek mélyen aludt a szobájában. Nem hallott semmit. Nem is kellett.
Negyedóra múltán az ablaknál álltam. Az udvar túloldalán, a földszinten égett a villany Máriáéknál. Láttam, ahogy Gábor a kapuhoz ér a két bőrönddel. Megnyomta a kapucsengőt.
Az ajtó kinyílt. Az anyja kilépett a lépcsőházból, és elindult felé. Láttam, ahogy megáll előtte, és a mozdulatából már tudtam, hogy ez a találkozás korántsem lesz olyan egyszerű, mint ahogy egyikük képzelte.