– Nem értem, ebben a házban lakik valaki rajtam kívül, vagy minden este csak a néma falakhoz jövök haza?! – hasított végig a dühös ordítás az előszobán, és a következő pillanatban egy súlyos bakancs tompa csattanással csapódott a cipősszekrény oldalának.
Eszter a mosogatónál dermedten állt meg. Tizenhat év házasság megtanította arra, hogy már a zárban elforduló kulcs hangjából megállapítsa, milyen állapotban érkezik haza a férje. Ma a kulcs élesen, ingerülten fordult el. Ez rosszat jelentett. Ha a munkahelyén balul mentek a dolgok, a feszültség levezetésére mindig a családját szemelte ki.
Megtörölte a kezét a konyharuhába. A vacsora elkészült, Márk leckéjét átnézte, a másnapi ingek kivasalva várták a reggelt. De Eszter pontosan tudta: ha Gábor kötekedni akar, talál ürügyet egy ferdén álló szalvétában is.
– Szia. Itthon vagyunk, Márk a szobájában gyakorolja az algebrát, én pedig tálalok – mondta egyenletes hangon, miközben kilépett az előtérbe. – Moss kezet, még meleg az étel.
– Meleg, persze – vetette oda Gábor fintorogva, és a kabátját a fogas mellé hajította. Lerúgta a cipőjét, arrébb pöccintette a papucsot, majd bevonult a konyhába.
Eszter elé tette a húsos rakottast. A férfi belebökött a villájával, turkált benne, aztán elhúzta a száját, és látványosan félretolta a tányért.
– Egész nap robotolok, mint egy igásló, a hátamon viszem ezt az egész háztartást, hullafáradtan esem haza, és te megint egy ilyen egytálétellel vársz? Nem lehet normális sült hús az asztalon?
– A hűtőben vannak karajszeletek, mindjárt megmelegítem – felelte Eszter nyugodtan.
Elővette a dobozt, betette a mikróba. Gábor türelmetlenül dobolt az ujjával a pulton.
– Most szívességet teszel nekem? Vágj már kevésbé mártír képet. Egy feleség örömmel fogadja haza a férjét, nem úgy, mintha tartoznék neki egy millióval.
– Csak fáradt vagyok, Gábor. Nehéz napom volt bent az irodában.
– Fáradt? Papírokat tologatni nem ugyanaz, mint cipekedni! Én ma a beszállítókkal vitáztam, aztán az igazgató másfél órán át osztott ki. És miért csinálom? Értetek! Hogy meleg lakásban éljetek. És mi a hála? Semmi.
Odakint Gábor kénytelen volt alkalmazkodni, főnököknek megfelelni, szabályokat követni. Otthon azonban zsarnokká változott. Végigmérte a konyhát, majd a tekintete a csukott ajtón állapodott meg.
– Hol van az a naplopó? Márk! Azonnal gyere ki!
Az ajtó résnyire nyílt, és a tizennégy éves fiú kelletlenül lépett be. Magas volt, komolyabb a koránál, kezét a melegítőnadrág zsebébe süllyesztette, és a szemöldöke alól figyelte az apját.
– Mit szeretnél? – kérdezte tompán.
– Nem azt, hogy mit szeretnék, hanem azt, hogy „jó estét, apa”! – csattant fel Gábor, és nagy erővel rávágott az asztalra. Az edények összecsörrentek a csapás erejétől.