…jogot adna bárkinek arra, hogy ököllel feleljen.
Halkan felnevettem az orrom alatt.
Nem volt benne hiszti, sem könny, sem számonkérő kiáltás. Csak egy rövid, fáradt levegővétel, afféle hitetlen „hümmentés”. Abban az egy hangban benne volt minden: a kimerültségem, a felismerés, hogy valami végérvényesen eltört, és egy keserű, szinte fájdalmas irónia is.
Gábor egy pillanatra megdermedt. Láttam rajta, hogy nem erre számított. Aztán szó nélkül a fürdőszobába vonult. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, vizet fröcsköl az arcára, végül a nedves törölközőt dühösen a padlóra hajítja.
Én közben felálltam, és kimentem az előszobai tükörhöz. A szemem alatt egyre sötétebb árnyék terjedt, a duzzanat szinte percről percre nőtt, mint amikor tinta fut szét a papíron. A szám sarkán kiserkent vért a pulóverem ujjával töröltem le. Néztem magam: harmincöt éves nő, összefogott haj, otthoni nadrág, kialvatlanságtól árnyékos tekintet. „Nagyképű lettél” – ismételtem magamban ízlelgetve a szót. Aztán bementem a hálóba.
Tudtam, hogy nincs idő hezitálni. Ismertem Gábor ciklusait. A dühkitörést mindig ragacsos, túláradó bűnbánat követte. Mindjárt kijön, megpróbál átölelni, esküdözni fog, hogy soha többé nem fordul elő, a feszültség, a munkahely elvesztése, minden csak átmeneti. Ígér majd állást, új kezdetet. Aztán egy hét múlva újra elveszíti a fejét, amikor az anyja felhívja, és elejt egy félmondatot arról, hogy „na, a te asszonyod még mindig a saját világában él?”
Leemeltem a szekrény tetejéről a nagy bőröndöt – azt, amellyel pár éve Törökországba utaztunk –, mellé a kisebbet is. Gyors, gépies mozdulatokkal pakoltam: farmer, három ing, pulóver, fehérnemű, zoknik. Nem akartam, hogy bármilyen ürüggyel visszajöjjön. Bedobtam a töltőjét, az útlevelét, a régi bőrdzsekijét is. Tíz perc sem telt bele, és készen állt minden.
A telefonomat a kezembe vettem, kiléptem a lépcsőházba – a régi panel falai tompán verték vissza a zajokat –, és tárcsáztam.
– Halló, Mária? Anna vagyok.
– Annácska, mi történt? – csöpögött a hangja a méztől. Mindig így szólított, amikor információt akart kiszedni belőlem. Máskor csak „az a lány” voltam.
– Gábort elbocsátották. És megütött.
Csend. A vonal túlsó végén hallottam, ahogy kifújja a levegőt. Nem rémülten, inkább fáradtan, mintha csak az időjárásról beszélnék.
– Ugyan, biztos nem ok nélkül – húzta el a szót. – Gondolom, te is hozzátetted a magadét. A férfiak érzékenyek ilyenkor, támasz kell nekik, nem pedig…
– Nem panaszkodni hívom – vágtam közbe nyugodtan. – Csak szólok. Húsz percen belül a fia ott áll majd maguknál két bőrönddel. Legyenek kedvesek ajtót nyitni.
A vonal túlsó végén élesebb lett a levegő.
– Ez mégis miféle ötlet, Anna? – csattant fel Mária hangja.