Nem csapta be maga mögött az ajtót. Ez tűnt fel először. Amikor Gábor dühös volt, a bejárati ajtó rendszerint csak a harmadik csapódásra simult a helyére. Most viszont halkan húzta be, a kulcsot gondosan felakasztotta a kampóra, és szó nélkül a konyha felé indult. A nappaliban ültem, Nóra házi feladatát javítottam.
– Na? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna. – Elköszöntek tőled?
Nem felelt. Ismertem ezt a csendet. Az elmúlt három hónapban olcsó whisky és az ablakrésen kifújt cigarettafüst szaga lengte körül, pedig megegyeztünk, hogy a kisebbik születése óta nincs dohányzás a lakásban. Gábor egy építőanyag-kereskedő cégnél volt értékesítési vezető. A vállalat recsegett-ropogott, és mindketten tudtuk, hogy rajta is rajta van a sor: túl egyenes volt, nem tudott hajlongani a főnökei előtt.
– Leépítés – mondta végül. A hangja feszesen csengett, mint egy túlhúzott húr.
Félretettem a füzetet. Készültem valami biztatót mondani. Hogy majd talál jobbat. Hogy van némi tartalékunk – nem sok, de átvészelünk pár hónapot. Még egy halvány mosolyt is erőltettem az arcomra, jelezve: együtt megoldjuk. Utólag tudom, hiba volt.
Gyorsan lépett oda hozzám. Az ütésre nem számítottam – nem azért, mert sosem emelt rám kezet. Előfordult már, főleg ivás után. De azok inkább lökések voltak, megragadott váll, indulatos rántás. Most viszont ököl csattant. Teljes erőből. A jobb szememre.
Nem tört darabokra a világ, ahogy a regényekben írják. Inkább elcsúszott. A csillár furcsa szögbe fordult, aztán a padló következett, majd a virágmintás tapéta, amit az esküvőnk után ragasztottunk fel. Az arccsontom a kanapé karfájának ütődött. Fémes ízt éreztem a számban – beleharaptam az arcomba.
– Ezt most miért? – kérdeztem meglepően nyugodtan. A saját hangom is idegenül csengett.
Gábor fölém tornyosult, kapkodva vette a levegőt. Már nem szorította ökölbe a kezét, de az ujjai remegtek. Hol rám nézett, hol a tenyerére, mintha nem értené, hogyan történhetett.
– Anyám mondta – préselte ki. – Azt, hogy elszálltál magadtól.
Lassan feltápászkodtam, a szememhez szorítottam a tenyerem. Már duzzadt, résnyire szűkült a látásom, azon át láttam őt: görnyedt vállak, gyűrött ing, a galléron kávéfolt.
– Anna, nagyképű lettél – ismételte, most határozottabban. – Beindult a munkád, engem meg kirúgtak. Most majd fentről nézel le rám.
Szabadúszó lakberendezőként dolgoztam. Valóban jöttek a megbízások, de azt állítani, hogy szárnyalt a karrierem, túlzás lett volna. Az utóbbi két hónapban másfélszer annyit kerestem, mint ő, ez igaz. Mégsem éreztem úgy, hogy ez bárkinek jogot adna arra, hogy…