– Igen. Pontosan emlékszem.
A szín kiszaladt az arcából.
Leemeltem az asztalról a kulcscsomót, betettem a táskámba, majd lassan felhúztam a cipzárt. Minden mozdulatom kimért volt, higgadt, mintha csak másnap reggel munkába készülnék.
– Holnap eljövök a holmijaimért. Eszterrel érkezem, ő hozza az autót. Köszönöm az ebédet. A csirke egyébként egészen ehető lett.
Kimentem az előszobába, magamra vettem a kabátomat. A kezem meglepően stabil maradt, pedig belül úgy zúgott bennem minden, mint egy túlterhelt vezeték.
A hátam mögött felhangosodtak a hangok. Mária élesen korholta Gábort. András csendesen megkérdezte:
– Tényleg semmit sem sejtettél?
Andrea a tányérokat pakolta ideges zörgés közepette.
Behúztam magam mögött az ajtót.
A lépcsőház üres volt, tompa dohszag és régi festék illata keveredett a levegőben. Megálltam, és csak lélegeztem. Másfél éven át képzeltem el ezt a pillanatot: hogy kilépek. Most pedig itt volt.
Hirtelen elgyengültek a lábaim, leültem a lépcsőre. A hideg beton átszivárgott a farmeren. Az ölemben a táska, benne a kulcsok – a saját lakásom kulcsai.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam Esztert.
– Kint vagyok – mondtam.
– Indulok – felelte, és már bontotta is a vonalat.
Vártam. Lent csapódott a bejárati ajtó, valaki hazajött. Fentről nem jött utánam senki. Nem szóltak, nem kérleltek.
És ez így volt rendjén.
Eszter húsz perc múlva gördült be. Szó nélkül kitárta az anyósülés ajtaját. Beültem, bekapcsoltam az övet. Rám nézett – a szeme vörös volt.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Semmi. Menjünk.
Az esti városon hajtottunk keresztül. A lámpák sorra gyulladtak ki. Az ablakon át figyeltem a fényeket, és arra gondoltam, hogy másnap egy üres lakásban ébredek majd. Függöny nélkül, bútor nélkül, egy matraccal a padlón. De a sajátomban. Olyan kulccsal, amit senki nem vehet el tőlem.
Eszter egész úton hallgatott. Csak amikor kiszálltam, és előkerestem a kulcsot, szólalt meg:
– Hívj fel, ha bármi van. Akár hajnal háromkor is.
– Foglak.
Felmentem a nyolcadikra. Kinyitottam az ajtót. A szoba kongott az ürességtől. Egy csupasz villanykörte lógott a mennyezetről, a levegőben friss vakolat szaga érződött.
Letettem a táskát, megnéztem a telefonomat. Tizennyolc nem fogadott hívás Gábortól. Három hangüzenet. Kettő Máriától: „Szégyentelen” és „Add vissza a pénzt”.
Kikapcsoltam a készüléket.
Felültem a párkányra. Odakint a város élt tovább, mintha mi sem történt volna. Én pedig ott ültem a saját lakásomban, és éreztem, hogy egy kilenc éve cipelt súly lassan lecsúszik a vállamról. Nem eufória volt. Nem boldogság. Inkább levegő. Mintha valaki végre kitárta volna az ablakot egy régóta fülledt szobában.
Két hónap telt el. A fiatalok utcájában lakom. Felkerültek a függönyök, vettem egy asztalt is. Eszter macskája, Benedek, hozzám költözött – szerinte nálam tágasabb tér jut neki.
Gábor hetente telefonál. Katalin nem maradt mellette – kiderült, hogy a nős, biztos háttérrel rendelkező férfi jobban tetszett neki, mint az elvált, bizonytalan jövőjű. Gábor egyedül ül a régi lakásban, és „normális beszélgetést” kér. Nem veszem fel.
Mária mindenkinek azt terjeszti, hogy kifosztottam a fiát és megszöktem. András köszön, ha összefutunk. Andrea egyszer írt: „Erős vagy. Én nem mertem volna.”
A rokonság kettészakadt. Anyám barátnője, Ágnes szerint „rendes nő nem csinál ilyet titokban, mint valami tolvaj”. Eszter erre csak annyit mondott: rendes férj nem tart fenn Katalinokat.
Fizetem a jelzálogot. Havonta huszonháromezer forint. A mellékállással együtt kezelhető. Nem fényűző élet. De az enyém.
Most mondjátok meg: hibáztam, hogy másfél évig csendben gyűjtöttem, biztosítékot építve magamnak? Vagy tisztább lett volna azonnal kilépni – tartalék nélkül, titkok nélkül, minden védőháló nélkül?