– Megveszi? – kérdezte az ingatlanos, miközben még egyszer körbenézett a nappalin.
– Igen, kérem – feleltem habozás nélkül.
Aznap este Gábor tíz óra után esett be. Idegen parfüm illata lengte körül – édes és nehéz, olyan, amit én sosem használtam. Nem tettem szóvá. Szótlanul elmostam a tányérokat, aztán lefeküdtem aludni.
A számlámon akkor nyolcszázkilencvenháromezer forint volt. A költözésig még két hónapot kellett várnom, amíg a beruházóval véglegessé válik az ügylet. Minden napot számoltam.
Szombaton vendégek érkeztek. Gábor anyja, Mária, valamint a testvére, András a feleségével, Andreával. „Családi ebéd” – közölte velem Gábor két órával korábban. – „Anya jön, csinálj rendes terítéket.”
Megcsináltam. Saláta, sült csirke, krumpli. Két órát álltam a konyhában. Hat főre terítettem, ahogy mindig.
Mária a megszokott helyére telepedett az ablak mellé, mint egy hadvezér, aki szemmel tartja a terepet. András a villájával turkálta a salátát. Andrea csendesen mosolygott, mintha nem akarna semmibe belekeveredni.
Az első óra eseménytelenül telt. Gábor viccelődött, töltögette a bort, túlságosan jókedvű volt. Ismertem ezt a hangsúlyt – ilyenkor készült valamit bejelenteni.
A második pohár után felállt.
– Na, akkor mondok valamit – kezdte ünnepélyesen. – Van egy hírem.
Mária felemelte a fejét. András abbahagyta a rágást.
– Elválok Nórától.
Dermedt csend zuhant az asztalra. Andrea kezéből kiesett a villa.
– Találtam egy normális nőt. Katalin. Együtt dolgozunk. Komoly a dolog. Ideje volt már lépni – látjátok ti is, milyen itt minden.
Körbemutatott, mintha csak egy bérelt lakást szemlézne. A mi otthonunkat. Azt a helyet, ahol kilenc éven át mostam fel, főztem, hallgattam a gúnyos megjegyzéseit, és kimostam a zoknijait.
Mária rám nézett. Nem sajnálkozva. Inkább vizsgálódva, mintha azt lesné, mikor török ki sírva.
András megköszörülte a torkát.
– Gábor, ezt talán nem az asztalnál kéne…
– Ugyan már. Nóra tudta, hogy ez lesz. Hova menne? Ül majd rajta egy kicsit, aztán békésen megegyezünk.
„Hova menne.” Ugyanezt olvastam az üzeneteiben Katalinnak. És most hangosan is kimondta. Mindenki előtt.
Vele szemben ültem, egyenes háttal, a kezem az ölemben. A körmeim a tenyerembe mélyedtek. Fájt, de a fájdalom ébren tartott – nem engedte, hogy elsírjam magam.
A táskám az előszobában várt. Benne egy kulcscsomó, két kulccsal, egy kis címkével: 83-as lakás. Az én lakásom. A papírokat egy hete írtam alá.
Felálltam, kimentem a folyosóra, felkaptam a táskát, majd visszatértem az asztalhoz. Gábor családja úgy figyelt, mint egy előadás közönsége.
A kulcsokat letettem az asztalra, a salátástál mellé.
– Ez az én lakásom kulcsa – mondtam nyugodtan. – Egy egyszobás a Fiatalok utcájában. A nevemen van. A hitelt jóváhagyták, az önerőt befizettem. Másfél évig gyűjtöttem rá.
Gábor a kulcsokra meredt, aztán rám.
– Tessék?
– Én már másfél éve kiléptem ebből a házasságból. Csak te nem vetted észre.
Mária szája kinyílt, majd becsukódott. András félretolta a tányérját. Andrea elkerekedett szemmel bámult.
– Hazudsz – sziszegte Gábor.
– Egymillió-száznegyvenezer forint külön számlán. Prémiumokból, mellékállásból, abból, hogy spóroltam a bevásárláson. Igen, abból a pénzből, amiből csirkét vettem marha helyett, és te észre sem vetted. Másfél éven át.
– Az közös pénz! – csapott az asztalra Mária. – Családi!
– A fizetésem az enyém volt. A jutalom az enyém. A pluszmunkát én vállaltam. Gábor közben többet szórt el a garázsára és a horgásztúráira, mint amennyit én félretettem.
Gábor felállva maradt, az arca vörös volt, a homlokán izzadság gyöngyözött. Idegesen csettintett az ujjaival – mindig ezt csinálta, ha sarokba szorították.
– Másfél évig átvertél?
A szemébe néztem.
– És te engem mennyi ideje? Nyolc hónapja írogatsz Katalinnak. „Úgysem megy sehová, ő is tudja.” Emlékszel? Október tizennegyedike volt, este tizenegy harminc. Ugye emlékszel?