– Hová menjek? Hozzád az egyszobásba? Júliával meg a macskával egy fedél alá?
Eszter nem válaszolt azonnal. Tudta jól, miről beszélek. Negyvenhat éves voltam, saját ingatlan nélkül. A szüleim lakását évekkel korábban eladtuk, az én részem anyám kezelésére ment el. Ha most kilépek, egy albérleti szobában kötök ki a negyvennyolcezres fizetésemmel. Gábor is tisztában volt ezzel. És én is.
– Akkor gyűjts – mondta végül Eszter csendesen. – De észrevétlenül.
Egy hónap elteltével huszonhétezer forint volt a számlámon. Esténként a fürdőszobába vittem a telefonom, megnyitottam a banki alkalmazást, miközben folyt a víz, hogy ne hallatszódjon semmi. Néztem a számokat, mintha kapaszkodót jelentenének. És minden este egy árnyalattal nyugodtabban aludtam el.
Gábor közben egyre később járt haza. Szerdán „értekezlet”, pénteken „a garázsban dolga van”. Néha még szombaton is eltűnt „horgászni”, miközben a csomagtartóban a botok már hónapok óta porosodtak.
Egy este a telefonját a konyhaasztalon felejtette, ő pedig bement zuhanyozni.
Nem akartam belenézni. Tényleg nem. Épp teát töltöttem, amikor a kijelző felvillant. Üzenet érkezett: „Katalin munk.” – „Hiányzol. Meddig kell még várnom?”
Megremegett a kezem, a forró tea kilöttyent a pultra, végigcsorgott a csuklómon. Égetett, mégsem rántottam el. Csak álltam, és néztem a világító képernyőt, amíg újra elsötétült.
Aztán mégis felvettem a készüléket. A kód 1987 volt – a születési éve. Kilenc év alatt egyszer sem változtatta meg.
A beszélgetés hosszú volt. Gyorsan görgettem, ujjaim reszkettek. Nem félelemből. Inkább valami tompa, súlyos érzéstől, mintha egy kő nehezedne a gyomromra.
Katalin. A szomszédos osztályon dolgozott. Negyvennégy éves, elvált, új építésű lakásban él.
„Újév után beszélek vele, és elköltözöm.”
„Úgysem megy sehova, ő is tudja.”
„Semmije sincs, csendben marad.”
Visszatettem a telefont pontosan oda, ahol volt. Kijelzővel felfelé.
Gábor kijött a fürdőből, felkapta a készüléket, zsebre vágta, majd rám pillantott.
– Meleg a tea?
– Iható – feleltem.
Leült, kortyolni kezdett. Nyugodtan, magabiztosan. Olyan emberként, aki már döntött. Aki biztos abban, hogy a felesége „úgysem megy sehova”.
A számlámon akkor háromszáznyolcvanezer forint volt.
Az éjszaka a plafont bámultam, mellettem Gábor egyenletesen horkolt. Nem Katalin járt a fejemben. Nem az üzenetek. A számok foglalkoztattak. Háromszáznyolcvanezer – ez kevés. Egy egyszobás lakás önerőjéhez a városban legalább nyolcszázezer kell, de inkább egymillió.
Több bevételre volt szükségem.
A következő héten beszéltem Erikával a szomszéd irodából. Részmunkaidős könyvelőt keresett, esti, otthoni munkára. Havi tizenötezer forint. Gábornak annyit mondtam, hogy mostanában tovább maradok bent. Nem kérdezett rá. Nem érdekelte.
Plusz tizenötezer. A főállásomból félretett tíz. És a spórolás. Négy hónap múlva hétszáztizenkétezer forint gyűlt össze.
Éjjel, amikor Gábor aludt, online hitelkérelmet töltöttem ki. Mindkét munkahelyemről beszereztem a jövedelemigazolást. Bejelöltem a programot azoknak, akiknek nincs saját ingatlanuk.
Csütörtökön jött az értesítés. A konyhában ültem, kihűlt teát ittam, és háromszor is elolvastam az SMS-t. „Kérelmét jóváhagytuk. Összeg: 3 200 000 Ft. Önerő: minimum 15%. Futamidő: legfeljebb 25 év.”
A hárommillió-kétszázezer tizenöt százaléka négyszáznyolcvanezer forint. Nekem hétszáztizenkettő volt. Maradt tartalék is.
A rákövetkező héten megnéztem egy lakást. Nyolcadik emelet, harminchat négyzetméter. A nagy ablak keletre nézett – reggelente besüt majd a nap. A konyha kicsi volt, de nekem elég. Egyedül leszek.
Az ingatlanos végigvezetett a helyiségeken. Megérintettem a falakat: simák, frissen vakoltak. Festékszag lengte be a teret, és valami új kezdet ígérete vibrált a levegőben.