– Na mi van, Nóra, ma legalább ehető lett a borscs? – Gábor csettintett egyet az ujjaival, majd hátradőlt a széken. Az asztalnál ott ült a két jó barátja is: László a feleségével, Annával, meg Péter. Szombat este volt. Vendégek. Természetesen előzetes bejelentés nélkül.
Kilenc éve hallgattam ennek a mondatnak a különböző változatait. „Na mi az, Nóra, most nem égett oda?” „Na mi az, Nóra, régi a ruha, de neked úgyis mindegy.” „Na mi az, Nóra, mikor tanulsz már meg rendesen főzni?” Mindig társaság előtt. Mindig azzal a félmosollyal, mintha csak ártatlan tréfa lenne. Én pedig ott álltam a merőkanállal a kezemben, és visszamosolyogtam. Mert ha a vendégek előtt szóvá tettem volna, abból az lett volna, hogy „megint hisztizel”.
László elhúzta a száját. Anna lesütötte a szemét, mintha a tányérján lenne valami különösen érdekes. Péter a kenyér után nyúlt, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.
– A leves teljesen rendben van – feleltem nyugodtan. – A múlt havi fizetésed viszont legfeljebb közepes.
Gábor kezében megállt a kanál. László abbahagyta a rágást. Olyan csend lett, hogy a hűtőszekrény zúgása is hangosnak tűnt.
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Gábor.
– Sehogy. Csak vicceltem. Hiszen te szereted a vicceket.
Nem válaszolt. Szótlanul befejezte az evést. A vendégek a szokásosnál hamarabb távoztak. Az ajtóban Anna gyorsan megszorította a kezem – egy pillanatra, mintha bocsánatot kérne. De vajon miért? Mert hallotta? Vagy mert nem szólt semmit?
Este Gábor a kanapén feküdt, a telefonját görgette. Én a konyhában mosogattam. Négy tányér, három bögre, egy serpenyő. Az ő tányérja természetesen az asztalon maradt. Kilenc év alatt egyszer sem vitte ki maga után a mosogatóhoz. Az első két évben még számoltam. Aztán feladtam.
– Ma szépen lejárattál mások előtt – mondta anélkül, hogy felnézett volna a kijelzőről.
– Te kéthetente megteszed ugyanezt velem. Szinte menetrendszerűen.
– Én csak poénkodom. Te meg megsértődsz.
A tányért a csepegtetőre tettem. A vizes ujjaim megcsúsztak a porcelán szélén. Sok minden kikívánkozott belőlem. De hallgattam. Nem félelemből. Hanem azért, mert tudtam: nincs értelme. Kilenc éve nem figyel rám igazán.
A telefonja kijelzője felvillant egy üzenettől. Egy gyors, gyakorlott mozdulattal lefelé fordította a készüléket.
Észrevettem.
Márciusban kaptam prémiumot a munkahelyemen. Harminckétezer forintot. Egy építőipari cégnél dolgoztam könyvelőként, és ezért az összegért három héten át túlóráztam. Esténként a kimutatások fölé görnyedtem, míg Gábor meccset nézett vagy lement a „fiúkhoz a garázsba”.
Harminckétezer forint. Letettem a borítékot az asztalra, még a kabátomat sem vettem le.
Gábor kibontotta, átpörgette a bankjegyeket.
– Szuper. Pont ennyi hiányzott a kompresszorhoz.
– Miféle kompresszorhoz?
– A garázsba. Mondtam már.
Nem mondta. Biztosan emlékeztem volna rá. De vitatkozni felesleges volt – szerinte ő mindig szólt, én pedig mindig „elfelejtettem”.
Harminckétezer forint. Három hét. Tizennégy este kilencig a munkahelyen. És lett belőle egy kompresszor.
Másnap bementem egy bankfiókba. Nem abba, ahol a közös számlánk volt, hanem egy másikba, két utcával arrébb. Nyitottam egy saját bankszámlát. Kértem, hogy az értesítések csak az alkalmazásban jelenjenek meg, semmi ne villanjon fel a képernyőn.
Az első utalás ötezer forint volt a fizetésemből. Gábor észre sem vette. Soha nem nézte át részletesen a költéseimet. Elég volt neki annyit tudni, hogy „van pénz a kártyán”. Hogy pontosan mennyi – az nem érdekelte.
Ötezer. Aztán hétezer. Majd tízezer. Elkezdtem tudatosabban vásárolni: marhahús helyett csirkét vettem, szezonális zöldségekből főztem. Gábor semmit nem vett észre. Ő egyébként sem figyelt arra, mit eszik – csak akkor, ha panaszkodni akart.
Egy hónappal később felhívtam Esztert.
– Ugye nem csak mondod? – kérdezte.
– Komolyan gondolom.
– Nóra, menj el most. Miért gyűjtögetsz? Miért vársz még egyáltalán? – kérdezte, és a hangjában egyszerre volt aggodalom és türelmetlenség.