A sípolás forrása egyértelmű volt. Halk, de éles hang szökött ki a tűzfal mögül – tipikus vákuumszivárgás.
Ezekben a régi Mercedesekben a fűtés nem bowdenes megoldással működött, mint a hazai autók többségében. Itt minden a szívócső által létrehozott vákuumra épült. A negatív nyomás vékony gumicsöveken keresztül jutott el a kis membrános működtetőkhöz, amelyek a terelőlapokat mozgatták. Hogy meleg vagy hideg levegő érkezzen, merre áramoljon – mindent ez a láthatatlan erő szabályozott.
Ha egy cső megrepedezett vagy lecsúszott, a vákuum elszökött. Ilyenkor hiába keringett a forró hűtőfolyadék a fűtőradiátorban, a terelőlap rossz állásban maradt, és a rostélyokon keresztül hideg levegő érkezett az utastérbe. A rendszer működött, a motor meleg volt – mégis fázott benne az ember.
A fiúk a hűtőkörben keresték a hibát. Ott viszont minden rendben volt. Eszükbe sem jutott a vákuumos vezérlés, mert az újabb modellekben már kis villanymotorok mozgatják a lapokat. Ez a konstrukció még a hetvenes évekből maradt itt. Ki emlékszik már rá?
Én emlékeztem.
Kiszereltem a kesztyűtartót. Mögötte ott volt a terelőegység. Nem tartott sokáig, míg megtaláltam a bűnöst: egy elöregedett gumicső, a hajlatnál másfél centis repedéssel. A vákuum egyszerűen az utastérbe távozott. Ezért hallatszott az a finom fütty.
Kicserélni nem nagy mutatvány – húsz perc az egész. Csakhogy pontosan ugyanilyen cső nem akadt a polcokon. Átkutattam a raktár maradékát, végül találtam egy megfelelő átmérőjű szilikoncsövet. Vágtam belőle egy darabot, felhúztam a csonkokra, bilinccsel rögzítettem.
Beindítottam a motort, és vártam.
Három perc múlva a szellőzőnyílásokból forró levegő áradt. Odatartottam a kezem – sűrű, égetően meleg, enyhén felhevült műanyag szagával. Pont, ahogy kell.
Nem álltam meg itt. Átnéztem az összes többi vákuumvezetéket is. Kettő már erősen repedezett, bármikor feladhatta volna. Azokat is lecseréltem. A működtetők szépen, határozott kattanással mozdultak, a lapok könnyedén jártak.
Négy órát töltöttem vele. Reggel héttől tizenegyig.
Amikor végeztem, lecsuktam a motorháztetőt, olajos kezemet egy ronggyal töröltem szárazra, majd leültem a kocsi mellé egy sámlira. Az ujjaimat néztem. Gázolajszag lengte be őket – de nem a felmosóvízé. A motor illata volt ez. Ugyanaz, mint harmincöt éve.
Levettem a szemüvegem, megtisztítottam az ingem szélével, visszatettem. Aztán kézbe vettem a felmosót, és kitakarítottam a harmadik állást. Hétfőre rendnek kellett lennie.
Hétfőn a megszokott időben érkeztem. Hétkor már át is öltöztem a raktárhelyiségben. Fogtam a vödröt és a rongyot.
Kilenc körül gördült be Rogov. Márk akkor már bent volt az irodában, a szerelők pedig a bejáratnál cigarettáztak.
Rogov belépett a műhelybe, végignézett a Mercedesén.
– Na? – kérdezte szárazon. – Van előrelépés?
Márk kijött az irodából, széttárta a karját.
– Gábor úr, dolgozunk rajta…
– Az autó kész – mondtam.
Minden fej felém fordult. A kezemben ott volt a vödör, a munkáskabátomon halvány foltok az erős tisztítószertől.
– Tessék? – nézett rám Márk.
– Kész van. A fűtés működik. Nyugodtan próbálja ki.
Csend telepedett a csarnokra.
Rogov előbb engem mért végig, aztán Márkot, majd ismét engem.
– Ugye csak viccel?
– Indítsa be, és kapcsolja maximumra. Két perc sem kell.
Beült, elfordította a kulcsot. A dízel egyenletesen járt. Feltekerte a fűtést.
Eltelt egy perc. Senki nem szólt. Márk zsebre tett kézzel állt, arca kifejezéstelen. Balázs összevonta a szemöldökét. Ákos és Levente egymásra pillantottak. Norbert előrehajolt, hogy jobban lásson.
Másfél perc múlva Rogov leengedte az ablakot.
– Meleg – mondta röviden. – Forró levegő jön.
Nevetés nem hallatszott. Senki nem tett megjegyzést. A műhelyben sűrű, tapintható csend maradt.
Rogov leállította a motort, kinyitotta az ajtót, és lassan kiszállt az autóból, majd egyenesen felém indult.