Valaha ezek az ujjak nem felmosónyélhez szoktak. A bőrkeményedés sem a vödör cipelésétől nőtt rájuk. Egykor szelephézagot állítottak századmilliméteres pontossággal. Egykor kitüntetéses diplomát vettem át a műszaki egyetemen. Egykor úgy szólítottak: István András, vezető gépészmérnök a szegedi dízelgyárban.
Aztán 2003-ban lehúzták a rolót. Harmincöt éves voltam. A feleségem betegeskedett. Pénz alig akadt. És egyetlen helyre vettek fel kérdezősködés nélkül: egy autószervizbe, takarítónak. „Csak átmenetileg” – nyugtattam magam akkor.
Az átmenetből huszonhárom év lett.
Pénteken megérkezett Gábor. Látszott rajta, hogy elfogyott a türelme. Drága gyapjúkabát volt rajta, az arca viszont komor maradt.
– Márk, ez már a harmadik hét. Kell az autóm. Vagy megjavítják, vagy elviszem innen.
Márk a műhely közepén állt, zsebre dugott kézzel, kifényesített cipőben. Körülötte Balázs, Ákos és Levente. A gyakornok, Norbert, a hátuk mögött toporgott.
– Gábor, dolgozunk rajta – magyarázkodott Márk. – Szokatlan hiba, régi konstrukció, az alkatrész-utánpótlás…
– Három hetet kaptak tőlem. Hármat. Ha holnapig nincs kész, elviszem Debrecenbe. Azt hallottam, ott még akadnak valódi szakemberek.
Csend ereszkedett a csarnokra. A szerelők a padlót nézték. Márk arca elvörösödött. Én a sarokban álltam a felmosóval, épp a marógép után maradt fémforgácsot takarítottam.
Ekkor Márk tekintete rám esett. Nem tudom, hirtelen ötlet volt-e, vagy csak megszokás: ha feszültség támad, kell valaki, akin le lehet vezetni.
– Hát itt van István! – fordult felém széles, kirakatmosollyal. – Mi lenne, ha te oldanád meg? Na, öreg? A mestereim beletörtek, de te mindent látsz, mindent hallasz!
Nevetés futott végig a műhelyen. Balázs felhorkant, Ákos vigyorgott, még Norbert is elnevette magát, pedig alig négy hónapja volt köztünk.
Márk széttárta a karját Gábor felé.
– Íme, az utolsó reményünk: István. Ha megjavítja, az autó az övé!
Hangosan hahotázott, a többiek csatlakoztak. Gábor nem mosolygott; savanyú arccal figyelte a jelenetet. Ő nem tréfára jött.
A felmosó nyelét szorítottam. A levegőben gázolajszag terjengett. Huszonhárom év.
– Rendben – mondtam.
Halkan. Komolyan.
A nevetés először csak megingott. Balázs hallotta meg leghamarabb, mert közel állt. Aztán Ákos is elhallgatott. Végül Márk nézett rám úgy, mintha a felmosó beszélt volna.
– Tessék?
– Azt mondtam, legyen így. Ha megcsinálom, az autó az enyém. Ön mondta, mindenki előtt. Gábor úr is hallotta. A kollégák is.
Márk ajka elnyílt, majd összezárult. Gáborra sandított. Az vállat vont.
– Hát… – erőltetett vigyor ült ki Márk arcára. – Rajta, öreg. Mutasd meg, mire vagy képes.
Sarkon fordult, bement az irodájába. Az ajtón túl tompa kuncogás hallatszott.
Én a fal mellé támasztottam a felmosót, és a hármas állásban parkoló Mercedesre néztem. Bézs színű karosszéria, krómozott részletek, 1983-as évjárat. Szinte egyidős a pályámmal. Azzal a pályával, amely el sem kezdődhetett igazán.
Szombaton zárva volt a szerviz. Reggel hétkor már ott voltam. A kulcs nálam volt – a takarító érkezik elsőként, és távozik utolsóként.
A Mercedes hidegen, némán állt a helyén. Felnyitottam a motorháztetőt.
Öthengeres OM617-es dízel. Kívülről is ismertem minden csavarját. A szegedi gyárban annak idején német szervizkönyvekből tanultuk ezt a szériát; a műhelyvezető hozta őket egy stuttgarti kiküldetésről még a nyolcvanas évek végén. A lapok ma már megsárgultak, a rajzok kézzel voltak berajzolva – de minden egyes csomópont ott élt a fejemben. Mind a mai napig.