Megállt előttem, végigmért, aztán halkan megkérdezte:
– Hogy hívják?
– István Andrásnak.
– Mi volt a hiba, István András?
Egyenesen a szemébe néztem.
– A fűtés terelőlapját vezérlő vákuumcső repedt el. Az anyag elfáradt, eresztett a vákuum, ezért a lap nem váltott meleg állásba. Három csövet cseréltem ki: az egyiket, amelyik már szétnyílt, és még kettőt, amelyek bármelyik nap megadták volna magukat.
Rogov lassan Márk felé fordult.
– Három hét. Négy szerelő. És a gond egy vákuumcső volt.
Márk arca megfeszült, de nem szólt azonnal. Végül kelletlenül kibökte:
– Régi konstrukció… A fiúk inkább az újabb típusokhoz értenek…
Rogov félbeszakította.
– A takarítója egy hétvége alatt rájött. Az emberei meg három hétig a radiátort bontogatták.
Ezután ismét rám nézett.
– Hol tanulta ezeket a motorokat?
– A szegedi dízelgyárban dolgoztam, mérnök-műszaki beosztásban. Annak idején ezt a szériát részletesen tanulmányoztuk.
Balázs mellettem állt. Mintha mondani akart volna valamit, de csak tátotta a száját, aztán elhallgatott. A tekintete a kezemre csúszott – széles, erős ujjakra. Ugyanazokra, amelyek huszonhárom éven át felmosórudat tartottak.
Márk köhintett.
– Na, István, ügyes munka volt. Köszönjük a segítséget. Balázs, intézd el a papírokat…
Letettem a vödröt a betonra.
– Márk úr, pénteken azt mondta: „Ha megjavítod, a tiéd az autó.” Gábor úr előtt. A szerelők előtt. Norbert is ott volt, felvette telefonnal.
Minden szem Norbertre szegeződött. Elfehéredett, és sietve zsebre vágta a készüléket.
– Ugyan már, vicceltem – erőltetett nevetés csúszott ki Márk torkán. – Nem gondoltad komolyan?
– De igen. Tanúk előtt hangzott el. Elvégeztem azt a munkát, amit a mesterei három hét alatt sem tudtak. Az autó pedig nem az öné, hanem Gábor úré. Így a döntés az övé.
Rogov – vagyis Gábor – a kabátja zsebébe dugott kézzel figyelt. Hol Márkra, hol rám, hol a Mercedesre pillantott.
– István András, – szólalt meg végül – jöjjön be hozzám holnap. Adok egy névjegyet. Beszélgessünk.
Visszaült az autóba. A fűtés most már forró levegőt fújt, a motor egyenletesen járt. A kocsi lassan kigördült a műhelyből.
Márk ott maradt a csarnok közepén. A szerelők szétszéledtek, mintha hirtelen mindenkinek dolga akadt volna. Felvettem a vödröt, és visszamentem az első állásba – reggel óta olaj csöpögött a padlóra.
Mögöttem néma csend. Senki nem csettintgetett.
Eltelt egy hónap.
Gábor hivatalosan is nekem ajándékozta a Mercedest. Bejött a szervizbe, mindenki jelenlétében átnyújtotta a kulcsokat és a forgalmit.
– Maga többet tett ezért az autóért, mint ezek a bohócok – mondta szárazon.
Márk nem rúgott ki. De köszönni sem köszön. Ha elhalad mellettem, inkább a falat bámulja. Az ujjai sem pattognak már. Balázs egyszer odajött a raktárban. Állt pár másodpercig, zavartan.
– István bácsi… nem kellett volna kidobnom azt a papírt – motyogta, aztán kiment.
Azóta is felmosok. Huszonnyolcezer forint a fizetésem. Vödör, rongy, nyél. Gábor felajánlott állást a saját flottájánál, szüksége lenne egy tapasztalt szerelőre. Azt mondtam, átgondolom. Még mindig gondolkodom.
Viszont minden reggel egy bézs színű, 1983-as Mercedes W123-assal érkezem. Leparkolok közvetlenül a bejárat elé, Márk csillogó Lexusa mellé.
Ő látja. Nem szól.
Néha eljátszom a gondolattal: talán csendben kellett volna maradnom. Megjavítani az autót, és nem számon kérni az ígéretet. Huszonhárom évig hallgattam – akkor is ment az élet.
Aztán eszembe jut az ujjcsettintés. Balázs gyűrött papírlapja. A műhely harsány nevetése, amikor Márk rám mutatott, és azt mondta: „öreg”.
Jól tettem, hogy kiálltam magamért?
Vagy bölcsebb lett volna ugyanúgy hallgatni, mint az előző huszonhárom évben?