– Tata, a hármas állásban kifolyt az olaj. Mozdulj már, mindjárt itt a tulaj!
Márk egy csettintéssel jelezte, hogy hallotta. Hátra sem nézett, a tekintetét rám sem emelte – csak csettintett, mintha egy olcsó kifőzdében pincért hívna. Aztán végigsétált a műhelyen, fényesre suvickolt cipője keményen kopogott a betonon.
Fogtam a vödröt meg a felmosórongyot, és elindultam a harmadik beálló felé.
Huszonhárom éve ez a dolgom. Huszonhárom éve ugyanaz a mozdulatsor: vödör, rongy, felmosó. Olajcsíkok, fékfolyadék, hűtőfolyadék. A gázolaj szaga úgy beleivódott a bőrömbe, hogy semmilyen szappan nem tünteti el. Amíg élt a feleségem, gyakran mondogatta: „István, te nem is emberként jössz haza, hanem mint egy járó motor. Pedig nem szerelő vagy, hanem takarító.”
Takarító. Havi huszonnyolcezer forintért.
A hármas állásban egy bézs színű, hosszú karosszériás autó állt, oldalt krómozott díszlécekkel. Mercedes W123-as, 1983-ból. Dízel. Azonnal felismertem. Amikor még mérnökként dolgoztam, a gyárban darabokra szedtünk ilyeneket oktatási célból. Egy másik korszak volt. Mintha nem is az én életem lett volna.
Az autó alól sötét olaj terült szét a padlón. Leguggoltam, és törölni kezdtem. Közben meghallottam valamit: alig érzékelhető, vékony sípolást a motorház felől. Olyan halk volt, hogy szinte a hallásküszöbön mozgott. A műhely zajában valószínűleg senkinek sem tűnt fel. Én viszont ott térdeltem közvetlenül a kocsi mellett, és tisztán kivettem.
Nem az ékszíj hangja volt. Nem is a turbóé. Inkább a tűzfal mögül érkezett, valahonnan a fűtésrendszer környékéről.
Feltöröltem a tócsát, kicsavartam a rongyot, majd felegyenesedtem. A kezem csupa fekete volt. Nagy, széles ujjak, a körmök alatt makacs sötétséggel. Ha valaki jobban megnézte volna, nem takarítói kéznek látta volna. Inkább olyannak, amely harmincöt éve próbapadon dízelmotorokat szerelt össze.
De ugyan ki nézi meg közelebbről egy takarító kezét?
Az autót Gábor Rogov hozta. Jól menő, ötvenöt év körüli férfi, kasmírból készült kabátban, a csuklóján olyan órával, amely többet érhetett, mint az én egyévi keresetem.
A panasz egyszerűnek hangzott: nem fűt az autó. Egy hárommilliót érő kocsiban hideg levegő jött a szellőzőkből.
Csakhogy a hiba nem adta magát könnyen.
Balázs, a műhelyvezető három napig dolgozott rajta. Megvizsgálta a fűtőradiátort – rendben volt. A termosztát működött. A vízpumpa hibátlan. A csapok nyitottak-zártak rendesen. A csövek épek és forrók, a hűtőfolyadék keringett. Mégis hideg levegő áramlott be.
Ezután Ákos is beszállt, két napon át bogarászta az elektromos rendszert. Eredmény nélkül.
Majd Levente próbálkozott, végül Norbert, a gyakornok – inkább kíváncsiságból.
Négy szerelő. Három hét. A Mercedes a hármas beállóban rostokolt, én pedig minden nap feltöröltem alóla az olajat, amely a régi szimeringnél szivárgott.
És minden egyes nap hallottam azt a halk sípolást.
A második hét végére nem bírtam tovább. Fogtam egy papírt, és ráírtam: „Ellenőrizzék a fűtés vákuumos zsaluvezérlését. Vákuumszabályzó vagy csövek hibája. Járó motornál hallható sípolás – vákuumszivárgás.”
Balázs asztalára tettem a cetlit, a kávésbögre mellé.
Amikor meglátta, elolvasta, majd a sarokban álló felmosómra pillantott. Vissza a papírra.
– István bácsi, ezt maga írta?
– Igen.
Összegyűrte a lapot, és a vödörbe hajította.
– Inkább törölgessen, ne okoskodjon. Nem maga itt a motorfelelős.
Nem válaszoltam. Felvettem a vödröt, és átmentem az egyes állásba, ahol kiömlött a hűtőfolyadék.
Este az öltözőben ültem, és átvettem a ruhámat. A kezem gázolajszagú volt. Néztem az ujjaimat – szélesek, kérgesek, már nem a csavarkulcs, hanem a felmosórúd nyomát viselték –, és azon tűnődtem, mikor lett ezekből a kezekből pusztán takarítókéz.