— Fogd már be, László! — csattant fel a nagybácsi rekedten.
Katalin kuncogni kezdett, mintha csak egy kellemetlen viccet hallott volna. Gábor ökölbe szorított kézzel készült közbevágni, ám Eszter finoman rátette a sajátját, jelezve: most ő következik. Lassan felállt az asztaltól. A beszélgetések elhaltak, a levegő megfeszült. Az arcán mosoly ült, de volt benne valami hideg és metsző; a közelben álldogáló pincér önkéntelenül is hátrébb lépett.
— Köszönöm, Mária — szólalt meg tisztán, jól hallhatóan. — Valóban tanulságos estét szerzett nekem. Azt hittem, a születésnapom rólam szól. Tévedtem. Ön ráébresztett, hogy mindenekfelett a család számít.
Az anyósa elégedetten biccentett, mintha győzelmet aratott volna.
— És ha már szóba kerültek a meglepetések és a nagylelkűség… — Eszter szándékosan szünetet tartott. — Pincér!
A fiatalember azonnal ott termett.
— Szeretnénk fizetni.
— Máris? — hökkent meg Katalin, miközben a második adag homárt majszolta. — A desszert még hátravan!
— Csak nyugodtan fejezzétek be — felelte Eszter mézes hangon.
A pincér visszatért a bőrkötéses számlatartóval. Eszter átfutotta a végösszeget. Az összeg tekintélyes volt — egy használt autó árát is megközelítette. Két óra alatt annyit ettek-ittak, amiből egy kisebb település éves költségvetését is fedezni lehetne.
— Nahát! — hajolt közelebb Mária, és elismerően füttyentett. — Na, Gábor, húzd elő a bankkártyát! Ha mulatunk, mulassunk rendesen!
Eszter azonban összecsukta a mappát, és visszaadta a pincérnek.
— Legyen szíves külön számolni — mondta hangosabban, hogy a szomszéd asztaloknál is tisztán hallják. — A férjemmel külön kasszán vagyunk ettől a társaságtól. Két Cézár-saláta, két ribeye steak és egy üveg ásványvíz. Ez a mi rendelésünk.
Dermedt csend telepedett az asztalra. Szinte hallani lehetett a csillárok halk zümmögését.
— Tessék? — Mária arca foltokban vörösödni kezdett. — Ugye csak tréfálsz?
— A legkevésbé sem — felelte Eszter, és már érintette is a kártyáját a terminálhoz, amit az élelmes pincér azonnal elé tartott. A készülék csippant. — Rendezve.
— Ezt nem teheted! — visított Katalin. — A te születésnapod! Te hívtál meg minket!
— Én? — vonta fel a szemöldökét Eszter. — Nem emlékszem ilyesmire. Úgy tudom, ti jelentetek meg azzal, hogy „Meglepetés!”.
Felállt, eligazította a ruháját, majd higgadtan Máriára nézett.
— Hívatlanul érkeztetek. Olyan fogásokat rendeltetek, amelyekről nem is egyeztettünk. A saját ünnepemen sértegettetek. A meglepetés valóban szép gesztus — de egy szabály tartozik hozzá: aki szervezi, az fizeti.
— Gábor! — jajdult fel Mária, és a mellkasához kapott, a jól begyakorolt mozdulattal. — A feleséged megőrült! Adósságba taszítja az anyját! Csinálj valamit! Felszökött a vérnyomásom!
Gábor lassan felegyenesedett. Végignézett az anyján, Lászlón, aki ügyetlenül próbálta az asztal alá rejteni a félig üres konyakosüveget, majd a húgán és a maszatos gyerekeken.
— Anya — mondta csendesen, de határozottan. — Eszternek igaza van. Ünnepelni akartatok, megszerveztétek az estét, hát vállaljátok is a következményeit.