Ekkor Eszter higgadt, már-már ijesztően tárgyilagos hangon szólalt meg.
— Mária — a tónusa olyan egyenes volt, mintha egy halott szívének monitorcsíkját rajzolta volna. — Mi egy kétszemélyes asztalt foglaltunk.
— Ugyan, ne csináld már a sértődöttet! — legyintett Katalin, miközben újratöltötte a poharát. — Anyu felhívta az üzletvezetőt, közölte, hogy tévedés történt, és többen leszünk. Persze volt egy kis jelenet, de nézd csak, milyen előkelő helyet kaptunk! És te… nem túl merész ez a ruha? A hátad teljesen szabadon van. Negyven fölött talán visszafogottabban illene, a bőr már nem barackhéj.
— Katalin, majonéz díszíti az álladat — felelte Eszter fagyos udvariassággal. — És ha jól látom, a fiad mindjárt felborítja a mártásos csészét a tizennyolcadik századi szőnyegen.
A következő pillanatban csörömpölés hasított a levegőbe: a gyerek leverte az asztaldíszt is, a váza darabokra tört.
— Semmiség! — harsogta túl a zajt Mária. — A törött porcelán szerencsét hoz! Pincér! Legyen szíves eltakarítani, és hozzon még abból a ráksalátából, kitűnő volt! A főételeket se tartsa vissza!
Eszter helyet foglalt. Gábor mellé húzódott, szinte össze akart zsugorodni. Ismerte ezt a tekintetet. A felesége olyankor nézett így, amikor fejben már kiszámolta a távolságot és a szélirányt.
— Tehát meglepetést terveztetek nekem — jegyezte meg Eszter, miközben az ölébe terítette a szalvétát.
— Hát persze! — Mária már a harmadik szelet tokhalért nyúlt. — Mindig kuporgatsz, mindent magad intézel. Most viszont ünnep van! Összegyűlt a rokonság! László még a megyeszékhelyről is feljött, szabadságot vett ki.
— Raktárban pakolok, meghúztam a derekam, rám fér a pihenés — mondta László teli szájjal. — De ez a konyak első osztályú, Eszter. Nem olyan lötty, mint amit szilveszterkor kitettél.
A határok egyre tolódtak. Katalin hangosan fejtegette, hogy Eszter ideje vészesen fogy, „a biológiai óra nem ketyeg, hanem kakukkol”, és hogy a karrier nem nőnek való, a rendes asszony inkább levest főz. Mária bólogatott, közben következetesen a legdrágább fogásokat rendelte.
— Én kérek egy homárt — jelentette ki az anyós a pincérnek. — Sosem ettem még. Katalinnak is ugyanazt. A gyerekeknek pedig a legnagyobb desszerteket!
— Anya, ez elképesztően sokba kerül… — súgta Gábor.
— Hallgass! — csattant fel Mária. — A feleséged kerek évfordulót ünnepel. Ennyit igazán megtehetsz az édesanyádért és a húgodért. Nem mindennap adódik ilyen alkalom.
Az est tetőpontja nagyjából egy óra múlva érkezett el. Mária arca kipirult az italtól, amikor felállt, és villájával megkocogtatta a poharát, csendre intve a társaságot.
— Nos, Eszterkém — kezdte mézes-mázos hangon, amely alatt maró gúny lapult. — Negyvenéves lettél. Tudod jól, egy nő ideje gyorsan elszáll. Azt kívánom, végre ne csak magadra gondolj. Nézz rá Katalinra: három gyerek, férj — igaz, iszogat, de legalább családja van, háztartása. És te? Iroda, edzőterem, saját ambíciók. Önző vagy, Eszter. De mi akkor is szeretünk, mert nagylelkű emberek vagyunk. A családra!
— A családra! — visszhangozta a társaság.