Eszter még egyszer végigsimította a tükör előtt az smaragdzöld ruhája vállpántját, majd alaposan szemügyre vette magát. Elégedetten bólintott a tükörképének. Negyven éves lett. Sokan rettegnek ettől a számtól, számára azonban ez a kor a függetlenséget, az anyagi biztonságot és azt a képességet jelentette, hogy végre gondolkodás nélkül kimondhatja: „nem”.
— Eszter, megérkezett a taxi! — szólt ki az előszobából Gábor, a férje. A tekintetében leplezetlen csodálat csillant. — Ma este elképesztően nézel ki. Biztos, hogy senkit sem hívunk?
— Gábor, ezt már százszor megbeszéltük — kapta fel a borítéktáskáját Eszter. — Nem lesz vendégsereg. Nem főzök, nem sürgök-forgok, és nem hallgatom, hogy „adj még egy tányért” meg „hol a papucsom”. Csak te és én. Egy elegáns étterem, egy jó steak, és csend. Olyan vacsorát szeretnék, ahol nem kapok kéretlen útmutatót az édesanyádtól arról, hogyan kell helyesen megrágni az ételt.
Gábor felnevetett. Jól tudta, hogy Eszter és Mária viszonya leginkább egy hosszúra nyúlt fegyverszünethez hasonlít, amelyet időről időre bombázás szakít meg — természetesen jó tanácsok formájában.
— Rendben. A te ünneped, a te szabályaid — mondta békítően.
Az est helyszínét nem véletlenül választották ki. Az „Arany Páva” a város egyik legfelkapottabb étterme volt: aranyozott stukkók, nehéz bársonyfüggönyök, és olyan árak, amelyektől az átlagember szemöldöke ideges rángásba kezd. Pontosan az a hely, ahol az ember királynőnek érezheti magát — legalább néhány órára.
Kéz a kézben léptek be, egy ablak melletti, meghitt asztalt várva. A mosolygó étteremvezető azonban nem a panorámás sarok felé kísérte őket, hanem a terem közepe irányába.
— Az asztaluk elkészült — jelentette ki dallamos hangon, és széles karmozdulattal a középpontra mutatott.
Eszter megtorpant. A kétfős, gyertyafényes asztal helyett egy hatalmas, legalább tizenkét személyes teríték tárult eléjük. És nem volt üres.
Az asztalfőn, mint egy száműzetésbe vonult császárné, Mária ült csillogó lurex ruhában. Mellette László bácsi — egy távoli rokon, akit Eszter nagyjából ötévente látott — kanállal lapátolta a kaviárt közvetlenül a szájába, mindenféle finomkodás nélkül. A túloldalon Katalin, a sógornő, épp a kisebbik gyereke száját törölgette szalvétával, miközben a nagyobbik, egy hétéves rakoncátlan kölyök, az antik szék kárpitját piszkálta villával.
— Meglepetééés! — harsogta Mária olyan hangon, amelyben évtizedes hivatalnoki gyakorlat csengett. A fél étterem odakapta a fejét.
Gábor arca elsápadt, és feszülten a feleségére nézett. Eszter egyetlen szót sem szólt, de a szemében felvillant az a hideg fény, amely rendszerint azt jelezte: valaki hamarosan nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Legalábbis lelkileg.
— Anya…? — nyögte ki végül Gábor. — Hogyhogy itt vagytok?
— Ugyan már, hát hol lennénk? — tárta szét a karját Mária, majdnem felborítva a borospoharát. — A drága menyem kerek születésnapját ünnepeljük! Csak nem képzelted, hogy magára hagyjuk ezen a napon? Család vagyunk! Gyertek, üljetek le. Kicsit már megkezdtük a vacsorát, amíg rátok vártunk.
Eszter lassan az asztalhoz lépett. A látvány önmagáért beszélt: halomra rakott fogások, tokhal, prémium húsok, egy egész sor drága konyak, és egy tál osztriga, amelyre László bácsi gyanakodva sandított ugyan, de olyan lelkesedéssel tüntette el őket, mintha markolókanállal dolgozna. A jelenetből egyértelmű volt, hogy ez az este egészen másképp alakul, mint ahogyan azt Eszter elképzelte.