– Én is – feleltem nyugodtan. – Csak éppen pénzt nem kaptam tőled bevásárlásra.
– Vegyél elő a tartalékodból!
– Miféle tartalékból? – néztem rá ártatlanul. – Gyenge nő vagyok, emlékszel? Az összes félretett pénzemet elköltöttem egy tanfolyamra: „Hogyan váljunk istennővé a férjünk szemében”. Ott például azt tanítják, hogy a férfit nem szabad etetni, ha nem hoz haza zsákmányt. Különben elsorvad a vadászösztöne. Én csak óvom a te férfiúi büszkeségedet, Gábor.
– Te most gúnyolódsz velem?
– Én? Dehogy. Csak alkalmazkodom. Engedelmes feleséget szerettél volna, nem?
A robbanás három nappal később következett be. Elfogyott a vécépapír, az internetet kikapcsolták díjhátralék miatt – az előfizetés az én nevemen futott –, és Mária, akit megfosztottak a sorozataitól és a rendes kosztjától, új célpontot talált: a saját fiát.
– Kit hoztál te a házba? – zsémbelt folyamatosan, miközben Gábor kétségbeesetten próbált egyetlen filteres teát harmadszor is leforrázni. – Lusta! Nem tisztel! És te? Miért nem tudsz több pénzt keresni? Az anyádat éhezteted!
– Anya, hagyj már békén! – csattant fel Gábor. – Dolgozom rajta! Ez az egész az ő műve… boszorkány!
A karosszékben ültem, körmöt lakkoztam, és élveztem az előadást. Mintha két skorpiót zártak volna egy befőttesüvegbe: előbb-utóbb egymásba mar. Lenyűgöző látvány volt.
Amikor végre csend lett az очередной hiszti után, megszólaltam:
– Gábor, volna egy ajánlatom.
Mindketten felém fordultak. Gábor tekintetében remény csillant, Máriáéban gyanakvás.
– Visszamegyek dolgozni. Újra én fizetem az internetet, és gondoskodom a bevásárlásról.
– Na végre! – sóhajtott fel Gábor. – Kezdesz észhez térni.
– Azonban – felemeltem a körömreszelőt, mintha karmesteri pálca volna –, Mária ma elutazik. És te, Gábor, innentől magad mosod a zoknidat, elöblíted a tányérodat, és hetente egyszer felporszívózol. A „feleség dolga” kifejezést pedig száműzzük a szótáradból. Mert ha még egyszer a türelemről papolsz, esküszöm, örökre az a bizonyos „ősi női energiákat” követő asszony leszek. Akkor viszont garantáltan éhen halunk, mert a fizetésed leginkább az egód fenntartására elég.
Gábor levegőt vett, hogy valami fennkölt beszédbe kezdjen, de a gyomra hangos kordulással árulta el. A pátosz egy pillanat alatt elszivárgott belőle, mint tűszúrás után a levegő a lufiból.
– Rendben – morogta végül. – Anya… talán ideje hazamenned.
Mária arca bíborvörösre váltott.
– Kidobsz? Miatta? Ezért a…!
– Az ételért, anya! – csattant fel Gábor. – Enni akarok!
Egy órán belül a lakás ajtaja becsukódott mögötte. Gábor némán állt a mosogatónál, és olyan zajjal csapkodta a tányérokat, mintha láncait rázó rab volna. Én frissen főzött kávéval a kezemben az ablaknál ültem, és békésen figyeltem az utcát.
Kis idő múlva felém fordult. Megtörtnek tűnt, de a szemében már nem csak sértettség, hanem némi felismerés is bujkált.
– Nóra… tényleg beiratkoztál arra a tanfolyamra?
Elmosolyodtam.
– Ugyan, Gábor. Minek nekem tanfolyam? Istennő vagyok magamtól is. Csak épp a megtorlásé.
Idegesen felnevetett, majd még elszántabban súrolni kezdte a serpenyőt, mintha a lelkiismeretét akarná lekaparni róla.
Én pedig arra gondoltam: a türelem szép erény. De a következetes nevelés sokkal hatékonyabb. Főleg ha nem a férjet idomítod, hanem a rosszul beidegződött „családi szabályokat”.