A felismerés után nem emeltem fel a hangomat. Csak levettem a sálamat, de a kabátot magamon hagytam.
– Gábor – szólaltam meg higgadtan. – Megkérdezhetem, ki fizette ezt a díszes lakomát?
– Jaj, ne kezdd már megint! – legyintett ingerülten, és majdnem feldöntött egy kupicát. – Egy család vagyunk, nem? Mi az, hogy kié a pénz? Mindegy! Örülnöd kellene, hogy itt a rokonság. Inkább szolgáld ki őket, és ne hozz rám szégyent!
„Ne hozz rám szégyent.” Ez volt az a mondat, amely végleg elpattintotta bennem azt a bizonyos húrt. Nem egyszerűen betelt a pohár – darabokra tört, és a szilánkok minden irányba repültek.
– Kiszolgálni? – ismételtem meg nyugodtan. – Rendben.
Olyan szélesen mosolyogtam, hogy Gábor nagynénje ijedtében majdnem félrenyelte a falatot.
– Kedves vendégek! A férjemnek teljesen igaza van. Beláttam, hogy tévedtem. Túlságosan a munkámnak éltem, és elhanyagoltam a családi tűzhelyet. Egy asszonynak a férje mögött a helye, nem igaz? Éppen ezért… – szándékosan tartottam egy rövid szünetet, élvezve a beálló csendet – …holnaptól nem megyek dolgozni. Kiveszek egy hónap fizetés nélküli szabadságot. Itthon maradok, őrzöm az otthon melegét. A megélhetésről pedig, mint igazi családfő és iránymutató hímoroszlán, Gábor gondoskodik majd.
Gábor arca elsápadt.
– Nóra, ne viccelj! Miféle szabadság? Hitelünk van!
– A hitel a férfi dolga, drágám – válaszoltam mézes hangon. – Én csak egy gyenge nő vagyok. Ruhácskákat szeretnék, és nem akarok döntéseket hozni. Hiszen te beszéltél mindig a rendről, a hagyományos szerepekről. Tessék, megkapod.
Másnap kezdetét vette az akcióm, amelyet magamban csak „Szelíd elégtételnek” neveztem. Nem mentem be az irodába. Felvettem a selyem köntösömet, törölközőből turbánt tekertem a fejemre, és egy könyvvel a kezemben elfoglaltam a kanapét.
– Nóra, hol a reggeli? – kiabált Gábor, miközben kétségbeesetten kutatott tiszta zokni után.
– A hűtőben, szívem. Tojás, vaj, serpenyő. Engedd szabadjára a kreativitásodat. Én most az otthon hangulatát teremtem meg. Nem szabad megzavarni, amikor egy nő az energiáit harmonizálja.
Morgolódva állt neki tojást sütni. Öt perc múlva füst gomolygott a konyhából. Mária azonnal berohant.
– Nóra! Ránk akarod gyújtani a lakást? Miért a fiam áll a tűzhelynél?
– Mert ő a család vadásza, mama – feleltem lustán, lapozva egyet. – Én inspirálok. Egyébként, Gábor, elfelejtettél pénzt hagyni bevásárlásra. A hűtő olyan üres, hogy még az egér is éhen pusztult benne.
– Nincs egy fillérem sem! – fakadt ki. – Fizetésig még két hét van!
– De hát te vagy a családfő. Találj ki valamit. Kérj kölcsön, vállalj pluszmunkát… oldd meg. Te mutatod az irányt.
Úgy vágta be maga mögött az ajtót, mint akit kirúgtak a paradicsomból. Mária maradt. És ekkor kezdődött az igazán tanulságos rész.
Semmit sem csináltam. De tényleg semmit.
– Nóra, áll a por a polcokon! – háborgott.
– Hadd pihenjen, biztos elfáradt – feleltem nyugodtan. – Mária, maga tapasztalt háziasszony. Szívesen ellesek pár praktikát.
Morgolódva ragadott fel egy rongyot. Egy óra múlva kifulladva rogyott le.
– Én vendég vagyok! Nem cseléd!
– Akkor pihenjen, és élvezze a légkört. Ebéd úgysem lesz. Nincs alapanyag, szakács pedig végképp nincs.
Estére a lakás hangulata forradalmi hevületet idézett. Gábor éhesen, feldúltan érkezett haza. Vacsora természetesen nem várta.
– Nóra, ez már nem vicces! – ordította. – Éhen halok!
– Én is – bólintottam higgadtan, és lassan becsuktam a könyvet, felkészülve arra, hogy most következik a valódi beszélgetés.