Mária. A tapétát egyébként Gábor választotta ki. Azt mondta rá, „érett barack” árnyalat. Ha ez valóban barack, akkor az már rég a komposztban végezte.
Gábor, aki épp egy hatalmas bőröndöt cipelt befelé, felnyögött, és majdnem az anyja lábára ejtette a csomagot.
– Anya, kérlek, ne kezdd már – lihegte. – Nóra tényleg igyekszik.
– Igyekszik? – csattant fel Mária, és utcai cipőben átvonult a konyhába. – A padló ragad. Van itt háziasszony, vagy csak díszletnek áll valaki a lakásban?
Ez volt a nyitány. Az első hét mottója akár az is lehetett volna: „Túlélni vagy elbukni.” Mária átrendezte a kamrapolcot, újrasorakoztatta a befőtteket, átkötötte a konyharuhákat – természetesen „a ’82-es higiéniai előírások szerint” –, és minden mozdulatomhoz fűzött valami epés megjegyzést.
Gábor pedig, érezve az anyai háttértámogatás betonbiztos erejét, kivirult. Hirtelen elfelejtett maga után mosogatni, a zoknijai szaporodni kezdtek a nappaliban, esténként pedig előadásokat tartott a női hivatásról, mintha minimum egy életvezetési gurut hallgatnék.
Kedden vacsoránál aztán elszabadult az első komolyabb lövés. Gábor féloldalasan heveredett a széken, mint egy száműzött keleti uralkodó, és arrébb tolta a tányérját.
– Kicsit száraz lett a fasírt, Nórám. Anya szaftosabban csinálja. Az övé igazi költemény. A tiéd… hát, inkább próza. Ráadásul kemény.
Mária bólogatott, miközben az én főztömet olyan tempóban tüntette el, hogy majdnem hallani lehetett a rágását.
– Tanulhatnál még, Nórácska. Több kenyeret kell beletenni, puha bélzetet. Ez így pazarlás, tiszta hús az egész.
Lassan letettem a villát.
– Gábor, drágám – a hangom úgy csengett, mint a kristálypohár, mielőtt darabokra hullik –, ahhoz, hogy a fasírt „költemény” legyen, nem az akciós darált húst kellene megvenni a sarki boltban. De mivel ebben a hónapban a hozzájárulásod a közös kasszához nagyjából három csomag mirelit gombóc árával volt egyenlő, szerintem csodát műveltem. Jó étvágyat a varázslatomhoz.
Gábor félrenyelt. Próbált méltóságot erőltetni magára, de inkább hasonlított egy lebukott hörcsögre.
– Én a jövőbe fektetek! – csattant fel. – És te egy darab hús miatt szemrehányást teszel? Kicsinyes vagy, Nóra.
– Nem kicsinyes. Előrelátó. Pont, ahogy azt az anyukád tanította – vágtam vissza.
Gábor duzzogva a tányérjába temetkezett. Mária, mivel az „iskolájára” való hivatkozással nem tudott mit kezdeni, inkább hangosan belekortyolt a teájába.
A valódi robbanás pénteken jött el. Fáradtan értem haza a munkából; csendre vágytam és egy pohár borra. Ehelyett meglepetés fogadott. A fürdőszobában a krémeimet félretolták, a polcon pedig egy pohár vízben ázó műfogsor trónolt, mellette valeriánás üvegcsék egész sora.
De a fő attrakció a konyhában várt. Az asztalnál Gábor nagynénje és annak férje ült – meghívás nélkül. Az asztal roskadozott az ételektől. Azoktól az ételektől, amelyeket én készítettem elő a hétre.
– Nahát, megérkezett! – rikkantotta Gábor, már erősen kapatosan. – Nóra, hol csavarogsz? A vendégek éhesek. Gyorsan, hozz valami meleg fogást!
Mária az asztalfőn ült, mint valami koronás fő, és elégedetten szemlélte a jelenetet.
– Dolgozik, dolgozik, karrierista – sóhajtott színpadiasan. – Ahelyett, hogy a férjére figyelne. A nő dolga az otthon melege, nem az, hogy jelentéseket gyártson.
Valami átbillent bennem. Nem düh volt. Nem hisztéria. Inkább hideg, tiszta felismerés, amely lassan és könyörtelenül terült szét bennem, mint a jég a téli ablaküvegen.