„Egy feleség dolga a tűrés” – jelentette ki a férjem, én pedig csendben gondoskodtam róla, hogy végül ne nekem kelljen gyakorolnom ezt az erényt

Fájdalmasan igazságtalan, mégis elvárják tőle.
Történetek

„Egy feleség dolga a tűrés” – jelentette ki a férjem, Gábor, olyan ünnepélyes arccal, mintha legalábbis alkotmányt módosítana. Én pedig csendben gondoskodtam róla, hogy végül ne nekem kelljen gyakorolnom ezt az erényt.

„Nóra, a nő olyan, mint egy edény: arra teremtették, hogy elnyelje a feszültséget. A férfi viszont a haladás iránya!” – magyarázta, és közben felemelt mutatóujjal az ég felé bökött, mintha ott keresné az ihletet. Inkább hasonlított túlkelt kalácstésztára, amelyik mindjárt kifut a lábosból, mint valami fennkölt „irányvektorra”.

A kezemben fakanál, a tűzhelyen rotyogó leves mellett állva figyeltem, hogyan változik az otthonunk egyetlen perc alatt színpaddá. A tegnap még barátságos lakás hirtelen egy ókori tragédia díszletévé vált, csak itt nem márványoszlopok voltak, hanem panellakásos falak és félbehagyott felújítás.

– Lefordítanád ezt emberi nyelvre is? – kérdeztem higgadtan.

Gábor nagy levegőt vett, mintha mélytengeri merülésre készülne.
– Azt jelenti, hogy anya hozzánk költözik. Egy hónapra. Vagy kettőre. Egyedül van, rossz neki ott. Nálunk viszont jó az energia. És te, mint megértő feleség, igazán tanúsíthatnál némi alázatot.

A hír úgy csapódott belém, mint egy ötödikről ledobott térkő. Az anyósa, Mária, nem csupán termetre volt jelentős jelenség, hanem habitusra is. Az ő „magánya” rendszerint azt takarta, hogy a környéken már mindenkivel összeveszett, és új közönségre volt szüksége. Például rám.

– Gábor – szólaltam meg halkan, olyan hangon, mint aki már látja, hogy a bomba vezetékei közül a rosszat vágták el. – Két szobánk van. Az egyik a háló, a másik pedig az a nappali, amit te három éve „hamarosan kész” állapotban tartasz. Hol fog aludni az édesanyád? A cipősszekrény tetején?

Sértetten felhorkant.
– A mi szobánkban. Mi kiköltözünk a nappaliba, a kanapéra. Ne légy önző! Az anya szent dolog. A feleség pedig elsimítja a konfliktusokat.

Ösztönösen a nappali felé néztem. Az ablakokat még mindig fólia fedte, a sarokban festékes vödrök sorakoztak, a levegőben száraz glettpor úszott. A padlón finom fehér réteg tapadt a zoknira. Gábor közben a telefonját görgette, mintha csak egy futárszolgálattal egyeztetne, nem pedig az életünket rendezné át.

– Akkor most kitakarítod – tette hozzá tárgyilagosan. – A port tüntesd el teljesen. Porszívó, felmosás, tiszta ágynemű. Holnapra minden legyen rendben.

Ugyanazzal a hanghordozással beszélt, amellyel a mestereket instruálta, bár a felújítás valahogy mindig „átmeneti” maradt, a takarítás viszont következetesen az én feladatom lett.

Abban a pillanatban döntöttem el, hogy ha már az életem sarkait le kell kerekítenem, azt bizony csiszolópapírral teszem – és nem a falon.

Mária másnap megérkezett. Nem egyszerűen belépett, hanem bevonult, mint egy hadjáratra induló sereg. A lovakat kockás bevásárlószatyrok helyettesítették, tele befőttekkel és naftalinszagú kardigánokkal.

– Micsoda levegőtlenség! – jelentette ki már a küszöbről, és úgy pásztázta végig az előszobát, mintha bűnjeleket keresne. – És ezek a tapéták… borzalmas árnyalat. Nórácska, nincs egy csöpp ízlésed?

Mosolyogtam. Olyan udvariasan, mint egy légiutas-kísérő, akitől tízezer méteren ablaknyitást kérnek.

– Jó napot, Mária.

Életidő