– …majdnem belehajtott a kamionba! – jelentette ki már az előszobából Júlia, még le sem véve a cipőjét. – Mondom neki, az utat figyeld, ne a telefonodat nyomkodd!
András bácsi utána lépett be, halkan köszönt mindenkinek, aztán ösztönösen a fal mellé húzódott, tisztes távolságra a feleségétől.
Márk láthatóan élvezte a helyzetet. Szerette az efféle indulásokat: a zsibongást, a kabátok surrogását, az idegen parfümök illatát a lakásban, a beszélgetések egymásba csúszó hangját. Eszter figyelte őt, és arra gondolt: ez az ő terepe. Ebben a kavargásban érzi magát igazán otthon.
– Na, induljunk, pakolás! – csapta össze a kezét Márk. – Az autó lent vár, minden befér.
Senki – sem ő, sem Mária, sem a harsány Júlia – nem sejtette, hogy az úticél, ahová készülnek, már nem létezik számukra.
Eszter begombolta a kabátját, felvette a húst tartalmazó táskát, és szó nélkül követte a többieket.
A végkifejlet már karnyújtásnyira volt.
Körülbelül negyven perce haladtak az országúton.
Márk vezetett. Mária az anyósülésen foglalt helyet – ez önmagában is sokatmondó volt. Eszter hátul ült, két oldalán Júliával és Andrással. Júlia végig a szomszédasszony felújításáról mesélt, aki azóta „úgy hordja az orrát, mintha legalábbis kastélyba költözött volna”. András félig lehunyt szemmel szunyókált, Eszter pedig az ablakon túl elsuhanó fákat nézte, és magában számolta a kilométereket.
Tíz perc lehetett hátra.
– Márk, múltkor nem szorult a kiskapu? – kérdezte Mária, anélkül hogy hátranézett volna.
– Egy kicsit, de megcsináltam.
– És a vizet visszakapcsolták már?
– Úgy volt. Eszter, hívtad az egyesületet?
Eszter csak néhány másodperc múlva felelt.
– Nem.
– Hát persze – fordult hátra Mária épp csak annyira, hogy Eszter érezze a pillantását. – Apróság, de valahogy mindig elsikkad.
Júlia azonnal ráerősített:
– Nálunk az egyesületben is káosz van. Az elnök csak szedi a pénzt, az utak meg maradnak kátyúsak, ahogy voltak.
A társalgás más irányt vett, Eszter pedig újra kifelé nézett.
Arra gondolt, ezt a pillanatot nem lehet elkerülni. Most következik. A kocsi hamarosan befordul a megszokott utcába, elhalad a vén fenyők mellett, megáll a telek előtt – és akkor meglátják az idegen lakatot a kapun, az új névtáblát, amelyen nem az ő nevük áll.
Márk lassított.
Némán figyelte a kaput. A lakatot. A táblát.
– Ez meg mi? – szólalt meg végül.
A hangja nyugodt volt. Túlságosan is.
– Az új tulajdonos – válaszolta Eszter. – Három napja eladtam a nyaralót.
A csend, ami ezután rájuk telepedett, szinte tapintható volt. Mária lassan fordult meg. Júlia szája nyitva maradt. András teljesen felébredt.
– Tessék? – kérdezte Márk, továbbra is előre nézve.
– Eladtam. A ház az én nevemen volt. Jogom volt hozzá.
– Eszter… – most már felé fordult. – Felfogod, mit mondasz?
– Teljesen.
Mária elsőként szállt ki. Nem csapta be az ajtót, nem szólt semmit, csak odalépett a kapuhoz. Megnézte a névtáblát, aztán Eszterre emelte a tekintetét.
– Tudtam – mondta halkan, de élesen. – Mindig is tudtam, milyen vagy.
Eszter is kiszállt. Az út szélén állt, kezében a húsos szatyorral, amelyet most már nem volt hová vinni, és nyugodtan nézett az anyósára.
– Mit tudott, Mária?
– Hogy sosem voltál közénk való. Idejöttél, bejelentkeztél, elcsavartad a fiam fejét – és lám, a ház a te neveden! Ügyes húzás!
– A házat a nagymamámtól örököltem – felelte Eszter egyenletesen. – Ezt ön is pontosan tudja.
– Tudom! – csattant fel Mária. – És akkor mi van? Családi hely volt! Tizenegy évig jártunk ide!
– Tizenegy évig – ismételte Eszter. – Igen. Minden nyáron. Én festettem a kerítést, gyomláltam az ágyásokat, főztem mindenkire, mosogattam. És közben mindig kaptam valamit: hogy nem jó a pác, hogy poros a veranda, hogy sápadt vagyok, túl sovány, furcsa.
Mária levegőt vett, de Eszter nem hagyta szóhoz jutni.
– Nem veszekszem. Csak felsorolom a tényeket.
Júlia, aki eddig nézőként állt a jelenetben, nem bírta tovább.
– Hát ez elképesztő! Így kibabrálni a családdal!
– Júlia – szólt rá halkan András.
– Mi az, hogy Júlia? Az ember készül, jön, erre titokban eladja! Ez normális?
– Adásvételnek hívják – mondta Eszter. – Szerződést kötöttem.
Márk mindvégig az autó mellett állt, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel. Amikor a hangok elhaltak, felemelte a tekintetét, és hosszasan nézett a feleségére, mintha most látná először.
– Miért nem szóltál?
Eszter egy pillanatig hallgatott.
– Mert te soha nem kérdeztél.