– Eldőlt, holnap indulunk! – Márk úgy rontott be a lakásba, mintha legalábbis megnyert volna egy hatalmas közbeszerzést. Az arca sugárzott. – Anyu hívott, azt mondja, régen volt már közös összejövetel. Júlia néni és András bácsi is jönnek. Eszter, vegyél húst a grillhez, legalább három kilót. Sertés tarja, tudod, azt szeretem.
Eszter a konyhában állt, és olyan tekintettel nézett a férjére, mint aki épp most hallotta, hogy holnap havazni fog a sivatagban.
– Márk… – kezdte óvatosan. – Mikor beszéltél utoljára anyukáddal?
– Ma. Az előbb, vezetés közben. – Márk már a hűtőt nyitogatta, és szakértő pillantással mérte fel a polcokat. – Miért kérdezed?
– Semmi különös… – Eszter elharapta a mondat végét. – Rendben. Megveszem a húst.
A lényeget nem mondta ki. Nem félelemből hallgatott. Inkább azért, mert még nem döntötte el, hogyan és mikor hozza szóba.
De lépjünk vissza három nappal korábbra.
A Budapest környéki kis hétvégi ház – negyven percre a körgyűrűtől, hatszáz négyzetméteres telekkel, öreg, fából ácsolt épülettel és kék spalettákkal – múlt szerdán, pontosan 14 óra 20 perckor kikerült a Gromov család birtokából. Eszter akkor lépett ki a kormányablak ajtaján a papírokkal a kezében, és amikor ránézett a bankszámláján megjelent összegre, egy pillanatra megszédült.
Kétmillió-nyolcszázezer forint.
A nyaraló az ő nevén volt. A nagymamájától örökölte. Márk tudta ezt, mégis természetesnek vette, hogy a ház „közös”, a család szerves része. Eszter csendben intézte az eladást: nem volt veszekedés, nem került ki hirdetés sem. Egy ingatlaniroda közvetített, a vevő egy fiatal pár lett. Többször is kijöttek, végigsimították a régi ablakkereteket, körbejárták a kertet, és végül tisztességes árat ajánlottak.
Eszter a pénzhez nem nyúlt. Külön számlán parkoltatta, és bár magának már megfogalmazta az okát, kimondani még nem állt készen.
Másnap reggel kiment a piacra. Megvette a három kiló sertéstarját, ahogy Márk kérte. A standok között sétálva előre lejátszotta magában a másnapi jeleneteket. Szinte látta maga előtt Máriát a megszokott, tengerzöld műszálas pulóverében, karján a befőttekkel és süteményekkel teli szatyorral. Júlia nénit – Mária nővérét – testes, harsány asszonyként, arany fülbevalókkal, aki mindenről határozott véleményt formál. És András bácsit, az apró, csendes férfit, aki mindig úgy tűnt, mintha bocsánatot kérne valamiért – hol a feleségétől, hol az egész világtól.
Évek óta minden nyáron összegyűltek a telken. Sütögettek, ittak, és szóba kerültek az élelmiszerárak meg az örök refrén: régen minden jobb volt. Júlia néni rendszerint talált kifogást: rossz helyre kerültek az ágyások, túlsült a hús, vagy Eszter „túl sápadt”, biztos nincs-e valami baja. Ez sosem törődésnek hangzott, inkább diagnózisnak.
Eszter hazaért, a húst betette a hűtőbe, majd kinyitotta a laptopját.
Este Márk feltűnően jókedvű volt. Mesélt a munkahelyi pletykákról, a dugóról az autópályán, és arról, hogy ideje lenne új autót venni. Eszter hallgatta, időnként bólintott, szedett neki még a vacsorából, és közben azon tűnődött: tizenegy éve él ezzel az emberrel. Nem rossz férj. Egyáltalán nem az. Csak soha nem kérdezett rá igazán fontos dolgokra. Természetesnek vette, hogy van nyaraló, hogy másnap indulnak, hogy a hús majd magától a hűtőbe kerül.
– Márk – szólalt meg váratlanul –, emlékszel, kinek a nevén van a telek?
A férfi megtorpant.
– Hát… a tiedén, azt hiszem. A nagymamád hagyta rád.
– Így van – felelte Eszter nyugodtan. – Az én nevemen.
– És? – Márk letette a villát, és ránézett.
– Semmi. Csak eszembe jutott.
Három másodpercig tartott a csend. Márk arcán átsuhant valami felismerés, de nem kérdezett tovább. Nem most akart belekapaszkodni ebbe a szálba.
Eszter leszedte az asztalt, elmosogatott, és a szokásosnál korábban lefeküdt.
Másnap reggel elkezdődött a készülődés.
Mária érkezett elsőként. Taxival jött, két nagy táskával és egy kartondobozzal. Belépve megölelte a fiát, Eszternek csak biccentett, majd végigmérte az előszobát, mintha ellenőrzést tartana.
– Eszter, bepácoltad a húst?
– Igen, Mária.
– Hagymával?
– Hagymával, ecettel, fűszerekkel.
– Az ecet már idejétmúlt. Kivivel kellett volna. Az puhítja igazán.
Eszter elmosolyodott. Ezt a mosolyt tizenegy év alatt tökélyre fejlesztette: udvarias, semleges, áttetsző.
Húsz perccel később befutott Júlia néni és András bácsi is. Júlia lépett be elsőként, élénkzöld kabátban, nagy válltáskával, és már az ajtóban belekezdett a történetbe az autópályáról.
– Az a dugó! – csapta össze a kezét. – András majdnem nekiment az előttünk fékező teherautónak, mondtam is neki, figyeljen jobban…
A mondat a levegőben maradt, de mindenki érezte, hogy ez még csak a kezdet.