– …kérdeztél.
– Mit kellett volna kérdeznem? – ráncolta a homlokát Márk.
– Bármit, ami számít – felelte Eszter nyugodtan, de a hangja keményebb volt, mint korábban. – Te nem kérdeztél, te közöltél. „Holnap indulunk.” „Vegyél húst.” „Hívd fel a közös képviselőt.” Tizenegy éven át úgy éltem melletted, mint egy jól beállított háttérrendszer a te életed mögött.
Márk némán figyelte.
– A pénz, amit a házért kaptam, az enyém – folytatta Eszter. – Még nem döntöttem el, mire fordítom. De egy dolgot biztosan tudok: nem akarok többé más kerítését festegetni, és azt hallgatni, hogy a pác nem elég fűszeres.
Mária felháborodott sóhaja élesen hasított a levegőbe.
– Hallod, miket beszél? Márk, te ezt komolyan végighallgatod?
Hallgatta. Az arcán lassan végbement valami változás, mint amikor vihar előtt elcsendesedik a táj: még világos van, de már érezni a feszültséget.
– Eszter… – szólalt meg végül. – Te most el akarsz menni?
A nő nem válaszolt azonnal. A kapura nézett, rajta az idegen névtáblára, aztán a fenyőkre a kerítés túloldalán, végül a kezében szorongatott bevásárlószatyorra.
– Hívok egy taxit – mondta csendesen. – A húst vigyétek be, kár lenne érte.
Letette a csomagot a földre, elővette a telefonját, és néhány lépéssel arrébb ment.
Mária mereven nézte a hátát. Júlia most először nem szólt közbe. András a zsebéből előhúzott egy marék napraforgómagot, és szinte hangtalanul törte fel a héját.
Márk mozdulatlanul állt.
Valahol a fák mögött kutya ugatott fel. Nyolc perc múlva begördült a taxi.
Eszter beült hátra, becsukta az ajtót, és a navigációba beütött egy címet – nem az otthonit. Egy másikat. Hogy pontosan hová tart, az már az ő ügye volt, nem tartozott senkire.
Az autó ismerős utcákon haladt keresztül. Eszter az ablakon át nézte a házsorokat, boltokat, bevásárlószatyrokat cipelő embereket. Nem gondolkodott, csak figyelte a mozgó képeket. A sofőr kivételesen hallgatott, amiért külön hálás volt.
A belváros felé tartott. Egy közjegyzőhöz ment – nem sürgős ügyben, inkább azért, mert három hete már bejelentkezett konzultációra, és mindig halogatta. Vagyonmegosztásról akart beszélni. Arról, miként alakul a helyzet, ha a lakás ugyan házasság alatt lett vásárolva, de az önerő az ő, még az esküvő előtti megtakarításából származott.
A közjegyző őszülő, fáradt tekintetű férfi volt, akinek az íróasztala katonás rendben állt. Végighallgatta Esztert anélkül, hogy félbeszakította volna, majd néhány célzott kérdést tett fel. A válaszok után megerősítette azt, amit a nő sejtett: jók az esélyei, a dokumentumok rendben vannak, csak nem szabad tovább húzni az időt.
Eszter kilépett az utcára, és megállt a lépcső tetején. A napfény egyenesen az arcába sütött, a közeli kávézó ajtajából friss kávé illata szállt felé.
Bement. Az ablak mellé ült, cappuccinót és egy croissant-t rendelt. Nem azért, mert így illik, nem mert sietnie kellett volna. Egyszerűen megkívánta. És most először nem magyarázkodott magának ezért.
A szomszéd asztalnál két nő nyaralási tervekről beszélgetett, nevetgélve. Eszter rájuk pillantott, és arra gondolt: talán így néz ki az átlagos élet. Amikor az ember beül egy kávézóba, és senki nem oktatja ki arról, hogyan kellett volna bepácolni a húst.
A telefonja közel egy órán át néma maradt.
Aztán üzenet érkezett Márktól: Hol vagy?
Csak miután kiitta a kávéját, válaszolt: Este otthon leszek.
Egy perc sem telt el, újabb üzenet villant fel: Beszélnünk kell.
Tudom – írta vissza, majd elrakta a készüléket.
Fél hét körül ért haza.
Márk a konyhában ült. Előtte egy csésze tea állt, érintetlenül. Úgy festett, mintha órák óta vitatkozna saját magával, és még nem jutott volna dűlőre.
– Ülj le – mondta.
Eszter levette a kabátját, felakasztotta, és helyet foglalt vele szemben.
– Anyám hívott – kezdte Márk.
– Sejtettem.
– Nagyon felkavarta a dolog.
– Márk – nézett rá Eszter egyenesen –, értem, hogy édesanyád zaklatott. De most nem róla szeretnék beszélni. Hanem rólunk.
A férfi hallgatott. Tenyerével végigsimított az arcán – Eszter ismerte ezt a mozdulatot: akkor csinálta, amikor nem találta a megfelelő irányt.
– Tényleg válni akarsz?
– Beszélgetni akarok. Őszintén. Talán először hosszú évek óta.
– Nem volt korrekt titokban eladni a házat.
– És az korrekt volt, hogy bejelentetted: holnap jön az egész rokonság, anélkül hogy megkérdezted volna, nekem megfelel-e?
Márk kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.
– Tizenegy évig, Márk. Tizenegy évig alkalmazkodtam. Megérkeztem a családodba, ahol anyád úgy nézett rám, mint egy szükséges kellemetlenségre. Hallgattam Júlia megjegyzéseit. Főztem, takarítottam, mosolyogtam. Közben dolgoztam is, és legalább annyit kerestem, mint te. Csak te ezt természetesnek vetted.
– Észrevettem.
– Nem. Hozzászoktál. Az nem ugyanaz.
Sokáig bámulta az asztallapot, majd ismét Eszterre emelte a tekintetét.
– Akkor mondd meg, mit szeretnél.
Eszter vett egy mély levegőt.
– Azt akarom, hogy végre meghallgass.