— az anyósod ajándéka — morogta maga elé.
Nóra kivette a paradicsomot és az uborkát, hideg víz alá tartotta őket, majd aprítani kezdett. A kés tompán koppant a vágódeszkán, egyenletes, visszatérő ütemben. A monoton zaj lassan elcsitította a benne kavargó indulatokat.
Az összevágott paradicsomot egy mély üvegtálba söpörte, ekkor azonban megakadt a tekintete a felső polcon, ahol a gyógyszereket tartották.
Egy hónappal korábban Gábor kivizsgálásra készült, mert állandó gyomornyomásra panaszkodott. Az orvos egy erős tisztító oldatot írt fel neki, amely alaposan „kipucolja” a szervezetet. Gábor csak egy keveset ivott belőle, aztán fél napra bezárkózott a fürdőszobába, végül kijelentette, hogy esze ágában sincs végigcsinálni a procedúrát. A flakon azóta is érintetlenül porosodott a sarokban.
Nóra most levette a súlyos tubust. Figyelmesen átfutotta a betegtájékoztatót. „Hatás: 15–20 percen belül.” Az íze enyhén sós, de sűrű ételbe keverve gyakorlatilag észrevehetetlen — állt benne.
Lecsavarta a kupakot. A mozdulatai határozottak és nyugodtak voltak. Bőséges adagot öntött a tejfölös dobozba, majd gondosan elkeverte, amíg teljesen egynemű nem lett. Sem a színe, sem az illata nem változott. Ezután az egészet rákanalazta a zöldségekre, megsózta, megborsozta, és alaposan átforgatta.
A saláta tetszetős lett. Friss, üde, hívogató.
A tálat a kezébe vette, és visszasétált a nappaliba.
— Jó étvágyat — tette le a férje elé.
Márk azonnal felkapta a fejét, és a villájáért nyúlt.
— Na, végre valami zöld is! Köszi!
— Ne haragudj, Márk — szólt Nóra csendesen, de ellentmondást nem tűrően, és a tálat Gábor elé húzta. — Ez most csak a férjemnek készült. Különleges recept, hogy kicsit összeszedje magát. Eléggé kifáradt ma.
A kapucnis pulóvert viselő vendég elmosolyodott az orra alatt, Gábor viszont elégedetten kihúzta magát. Jólesett neki, hogy a felesége a barátai előtt külön figyelmet szentel neki. Felszúrt egy jókora, tejföllel vastagon bevont paradicsomdarabot, és bekapta.
— Elmegy — mondta tele szájjal, miközben egy uborkaszelet után nyúlt. — Talán egy csipet só még ráfért volna.
Nóra a falnak támaszkodva figyelte, ahogy eszik. Nem sürgette semmi. Csak állt ott, karba tett kézzel, mozdulatlanul.
Gábor a tál felét eltüntette, majd a poharában maradt itallal leöblítette. Egy halk csuklás szakadt fel belőle.
— Rendben, akkor most már mehetsz pakolni — legyintett, és hátradőlt a széken. — A kulcsokat azért hagyd a komódon.