– Ugyan már! Mindenki fürdik. Vagy attól tartasz, hogy kiszorítod a vizet a medencéből?
Valahonnan halk kuncogás hallatszott. Ketten, talán hárman nevettek fel. A többiek látványosan a tányérjukra vagy a telefonjukra meredtek, mintha meg sem hallották volna.
Nem reagáltam. Nórához fordultam vissza, és folytattam a mondatot ott, ahol abbahagytam. Azt hittem, ennyi lesz. Mint mindig. Elejt egy sértést, én lenyelem, az este lecseng, mindenki hazamegy.
Csakhogy Gábor nem mozdult. Ott maradt mögöttem, éreztem a jelenlétét, a napernyő árnyékán túl az ő árnyékát is.
Aztán egyszer csak felemelte a hangját, hogy mindenki tisztán hallja:
– Te kövér idióta! Ugrás a vízbe!
És két kézzel meglökött. Nem játékosan. Erőből. Épp a medence szélén álltam, felálltam a napágyról, hogy arrébb menjek.
A következő pillanatban víz csapódott körém. A testemet tompa ütés érte, a klór az orromba mart. A tunikám azonnal elnehezült, lehúzott. Felbukkantam, a perembe kapaszkodtam. Zúgott a fülem. Fentről őt láttam – vigyorgott, széttárta a karját.
– Na ne már, csak vicc volt!
Tizennyolc ember nézett. Néhányan nevettek. Mások dermedten hallgattak. Péter a grilltől rohant felém. Eszter arca sápadt volt, mintha minden vér kifutott volna belőle.
Segítség nélkül másztam ki. A ruha rám tapadt, kirajzolta a testem minden vonalát. A hajam a homlokomhoz csapódott. A zsebemben a telefonom – halott. Nyolcvanezer forint ázott szövetté változva.
Leemeltem egy törölközőt a legközelebbi székről, az arcomhoz nyomtam. Meglepődtem, hogy a kezem nem remeg.
– Gábor – szólaltam meg halkan, de tisztán. – Az előbb belöktél a vízbe. A beleegyezésem nélkül. Tönkretetted a telefonomat. Nyolcvanezer forint volt. Holnapig várom az utalást.
Egy pillanatra eltűnt az arcáról a vigyor. Aztán visszakúszott.
– Lilla, ne csináld már. Ez poén volt. Veszel egy másikat.
– Holnapig utalsz – ismételtem. – Ha nem, feljelentést teszek. Ez nem tréfa, hanem bántalmazás.
A levegő megfagyott. Még a zene is mintha lehalkult volna.
Péter mellém ért. Ő is csurom víz volt – utánam ugrott, de addigra kimásztam.
– Induljunk – mondta. És hét év alatt először nem tette hozzá, hogy „nem úgy gondolta”.
Az autóban törölközőn ültem, a víz lassan átáztatta az ülést. Dühös voltam, mégis különös nyugalom ült rajtam. Nem lobogó harag, hanem hideg, éles, téli tisztaság.
Gábor nem fizetett. Sem másnap, sem három nap múlva, sem egy hét elteltével. Viszont írt Péternek: „Mondd meg a nődnek, hogy ne hisztizzen. Vicc az vicc. Örüljön, hogy egyáltalán elviselem a társaságban.”
Péter szó nélkül mutatta meg az üzenetet. Elolvastam. És bennem valami végérvényesen a helyére kattant. Nem tört össze – inkább beállt egy kar a megfelelő állásba.
Egy héttel később vacsorát rendeztünk itthon. Félig baráti, félig üzleti est volt. Meghívtam két lehetséges franchise-partnert. Péter kollégákat hívott. Gábor pedig saját magát jelentette be. Felhívta Pétert: „Hallom, összejövetel lesz. Jövök Eszterrel.” Péter rám nézett. Azt mondtam: jöjjön.
Tizenkét ember ült a hosszú asztalnál a nappalinkban. Két napig készültem. Nem Gábor miatt. Hanem mert András és Petra – egy szegedi kávézólánc tulajdonosai – komolyan fontolgatták, hogy átveszik a franchise-omat. Ez az este számított.
Gábor a szokásos, gondosan vasalt ingében érkezett, kezében egy kétezer forintos borral. Megölelte Pétert, felém biccentett, helyet foglalt. Az első órában kifogástalanul viselkedett. Viccelődött, Törökországról mesélt, dicsérte a fogásokat. Egy pillanatra még az is átfutott rajtam, talán tanult a medencés jelenetből.
Nem.
A desszertnél – saját készítésű bogyóskrémes tartalettákat tálaltam – hátradőlt a székén. A vörösbor megcsillant a poharában, a tekintete elnehezült.
– Lilla amúgy nemcsak főzni tud remekül, hanem enni is – fordult Andráshoz. – Péter, mondd csak, mennyit bír eltüntetni egy este alatt?
András szemöldöke felszaladt. Petra letette a villáját.
Az asztal másik végén ültem. A tányéromon egy tartaletta. A krémet hajnalban főztem. Négy óra a konyhában aznap, két nap előkészület. Az én otthonom. Az én asztalom. Az én munkám.
És ő – megint.
Odabent minden elcsendesedett. Nem harag volt. Inkább az a mély csönd, ami közvetlenül egy döntés előtt szokott megszületni.
Felálltam. Nyugodtan. A kezembe vettem az új telefonomat – azt, amit a saját pénzemből vettem meg a vízbe fúlt helyett, mert az ígért utalás sosem érkezett meg.
– Réka, –