Húsz vendég gyűlt össze azon az estén abban az étteremben, amelyet Gábor kibérelt a születésnapjára.
Hosszú, hófehér abrosszal terített asztal húzódott végig a teremben, a sarokban élő zene szólt halkan. Eszter új ruhát viselt, visszafogottan ült a helyén, ahogy mindig. Gábor pedig a társaság közepén ragyogott. Napbarnított arca, vakító mosolya, drága – legalább százezres – inge csak úgy vonzotta a tekintetet. Minden érkezőt öleléssel fogadott, a férfiakat vállon veregette, a nőknek kezet csókolt. Ellenállhatatlan jelenség volt. Annak, aki nem ismerte igazán.
A tortásdobozt egy külön asztalkára tettem, majd lassan felnyitottam a fedelét. A csokoládébevonat szinte visszatükrözte a lámpák fényét, a karamellszálak aranyként csillogtak. Néhány vendég azonnal odalépett, előkerültek a telefonok, kattogtak a kamerák.
– Ki készítette? – kérdezte egy bordó ruhás nő.
– Én – feleltem.
– Tényleg? Cukrász vagy?
– Igen.
Gábor ekkor ért oda. Végigmérte a tortát, aztán engem.
– Lilla – szólított meg –, hát ez tényleg látványos darab. Bár talán jobban járnál, ha nem csak a tortára pazarolnád a krémet – nevetett fel. A többiek felé fordult. – Nálunk Lilla nagy édesszájú. Ugye látszik?
Könnyed mozdulattal vállon veregetett.
Ott álltam a közel négykilós torta mellett, amelyen hat órán át dolgoztam, és húsz ember nézett rám. Néhányan félrekapták a tekintetüket, mások erőltetett mosolyt villantottak. Eszter a poharába merült.
Belül valami átbillent. Nem düh volt. Inkább egy halk, de határozott kattanás, mintha zár fordult volna a helyén.
– Gábor – mondtam nyugodtan –, ez a torta százhúszezer forintba kerül. Hat órát dolgoztam rajta. Most pedig sikerült megsértened azt, aki ajándékba hozta neked. Úgyhogy inkább hazaviszem.
És visszacsuktam a dobozt.
A csend szinte tapintható volt; még a konyha felől csöpögő víz hangja is kihallatszott.
– Most komolyan? – pislogott Gábor.
– Teljesen komolyan.
Felemeltem a dobozt. A súlya megvolt, de a kezem nem remegett. Sarkon fordultam, és elindultam kifelé.
Péter a parkolóban ért utol.
– Lilla, várj már!
– Az autóban megvárlak – feleltem.
– Nem úgy gondolta. Csak hülyéskedett…
– Péter – a dobozt a motorháztetőre tettem –, hét éve „csak hülyéskedik”. Minden egyes alkalommal, mindenki előtt. Nem akarok többé úgy tenni, mintha ez rendben lenne. Menjünk haza.
Elindultunk. Másnap reggel bevittem a tortát az egyik cukrászdámba. Egy órán belül eladták.
Az úton Péter hallgatott. Otthon végül annyit mondott:
– Megbántódott.
– Én is – válaszoltam.
Aznap este egyedül ültem a konyhában. Csend volt odakint. Teát kortyolgattam, és azon gondolkodtam, hogy a százhúszezer forint nem a világ. Hat óra munka sem az. De húsz ember előtt felállni és visszavenni az ajándékomat – az valami új volt. Nem tudtam biztosan, jól döntöttem-e. De egyenes háttal ültem. És ez számított.
Két hét múlva Gábor úgy hívott fel, mintha semmi sem történt volna. Medencés partit szervezett náluk.
– Most viszont torta nélkül gyere – viccelődött.
Nem akartam menni. Őszintén nem. Mondtam Péternek, hogy kihagyom. Bólintott. Aztán két nappal később mégis előállt valamivel.
– Lilla, ott lesz Balázs és Nóra is. Meg Márk. Ezer éve nem találkoztunk. Nem azt kérem, hogy békülj ki Gáborral. Csak gyere el miattam.
Miattam. Nyolc éve hallgatom ezt. Minden ünnep, minden közös hétvége, minden ostoba összejövetel „miatta”. Összeszámoltam: hét év alatt nagyjából hatvan alkalommal találkoztunk Gáborral. Évente nyolc-tíz esemény. És egyetlen egy sem telt el úgy, hogy ne jegyezte volna meg a súlyomat, az ételeimet, az alakom vagy a ruháimat.
Hatvan találkozás. Hatvan apró megaláztatás. Én pedig mosolyogtam, hallgattam, vagy kimentem a másik szobába. Péter pedig rendre azt mondta: „Nem rosszindulatból csinálja.”
Végül mégis elmentem.
Gáborék háza a város szélén állt. Tágas kert, medence, grillezőrész – minden gondosan kialakítva, látványosan drágán. Szerette megmutatni, mire vitte. Fehér napágyak sorakoztak a víz mellett, a medencében kékes fény világított, a hangszórókból zene szólt. Tizennyolcan voltunk; a társaság felét ismertem, a többieket alig.
Zárt egyrészes fürdőruhát vettem fel, fölé könnyű tunikát. Ötvenkettes méret. Igen, nagyobb vagyok az átlagnál. Ezzel minden reggel tisztában vagyok, amikor felöltözöm és elindulok dolgozni. Öt cukrászdát vezetek, harminckét alkalmazott fizetéséért felelek. A testem az én dolgom. Nem az övé.
Az első óra békésen telt. Gábor a grill mellett sürgött, új vendégekkel beszélgetett. Én egy napágyon ültem, limonádét ittam, Nórával beszélgettem. Őt szerettem. Hasonló alkat volt, és bár ritkábban találkoztak, ő is kapott már Gábortól megjegyzéseket.
Aztán egyszer csak odalépett hozzánk. Pohár a kezében, széles mosollyal.
– Lilla, miért nem jössz be a vízbe? Kellemesen meleg.
– Most nem szeretnék – feleltem nyugodtan.
A hangjában már ott bujkált valami, amit túl jól ismertem.