– Réka – mondtam bele a telefonba.
Az asztal körül azonnal elült a beszélgetés zaja. Mindenki hallotta a nevét.
– Lilla vagyok. Tudom, késő van, ne haragudj. Arra kérlek, hogy holnap reggel készítsd elő az összes élő szerződésünk felmondását a „Breeze Media”-val. Igen, az összeset. A grafikai munkákat, a közösségi kampányokat, a szezonális promóciókat is. Mindent. Indoklás: nem megfelelő kommunikációs színvonal. Így van, mind az öt üzletre vonatkozóan. Teljesen biztos vagyok benne. Új ügynökséget a héten találunk. Köszönöm.
Lassan letettem a készüléket az asztalra. A tekintetem Gáborra emeltem.
Még nem értette. Csak nézett rám, zavartan, mintha hirtelen egy ismeretlen nyelven kezdtem volna beszélni.
– Lilla… – szólalt meg végül. – Ez most mi volt?
– Gábor – feleltem nyugodtan. – A „Cukrász Plusz” az én vállalkozásom. A „Édes Ügy” az én hálózatom. Öt cukrászda, harminckét alkalmazott. Hat éve a te ügynökséged dolgozik nekem. Évente négymillió-nyolcszázezer forint értékben. Ez a céged bevételének majdnem a fele. Utánanéztem.
Az arcán egymást váltották az érzelmek. Először hitetlenkedés. Aztán gyors számolás. Végül felismerés. A legvégén pedig valami, amit korábban sosem láttam nála: félelem.
– Várj egy percet – tette le a poharát olyan hirtelen, hogy a bor kilöttyent az abroszra. – A „Cukrász Plusz”… az te vagy? Réka a te embered?
– Hat éve – bólintottam. – Hat éve készíted a kampányokat a cégemnek. És hét éve alázol meg minden egyes találkozáskor. Beledobtál a medencébe. A partnereim előtt tettél nevetségessé. A saját házamban.
András mozdulatlanul figyelt. Petra arckifejezése jeges volt; pontosan ismertem ezt a nézést. Így szemléli az ember azt a rovart, amelyik váratlanul belepottyan a levesébe.
– Lilla, ne csináld ezt – állt fel Gábor. A keze remegett. Soha nem láttam még bizonytalannak. – Ez üzlet. Ne keverjük ide a személyes dolgokat. Péter a barátom. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a te céged. Tényleg nem tudtam!
– Azt nem tudtad, hogy a megrendelőd én vagyok – feleltem higgadtan. – De azt pontosan tudtad, hogy ember vagyok. És mégsem érdekelt.
Eszter lehajtott fejjel ült, mint mindig. Nem szólt közbe.
Péter engem nézett. Nem próbált leállítani. Nyolc év alatt először nem akart elsimítani semmit.
– Beszéljük meg – lépett közelebb Gábor. – De ne itt. Kettesben. Én csak…
– Nem – vágtam közbe. – Hét éven át mások előtt sértegettél. Most én válaszolok mások előtt. A szerződések fel vannak mondva. Ez végleges.
Visszaültem a helyemre. Felvettem a tányérról a tartalettát, és beleharaptam. A málna savanykássága és a vanília finom édessége tökéletes arányban olvadt össze. Büszke voltam rá. Magamra voltam büszke.
Gábor ott állt a nappalim közepén, az abroszon terjedő borfolttal és egy számára ismeretlen arccal. Néhány másodpercig még habozott, aztán sarkon fordult. Eszter némán követte. A bejárati ajtó hangosan csapódott.
Csend maradt utánuk. Kortyoltam egyet a vízből.
András köszörülte meg a torkát.
– Lilla – mondta hivatalos hangon –, a franchise-rendszerük valóban figyelemre méltó.
Elmosolyodtam. Az este első őszinte mosolya volt.
Később a vendégek elköszöntek. Péterrel együtt pakoltunk a konyhában. Sokáig hallgatott, végül megszólalt:
– Tudod, hogy mostantól minden nap hívni fog.
– Tudom.
– Mit mondjak neki?
– Az igazat. Hogy vendégként jött ide, és tiszteletlen volt a házigazdával.
Péter letette a tányért a mosogatóba, és rám nézett.
– Régen meg kellett volna állítanom.
Nem válaszoltam. Mindketten tudtuk, hogy így van. Meg kellett volna. De nem tette. Ez is része a történetnek.
Két hónap telt el. Gábor elveszítette a megbízásaimat. Az évi négymillió-nyolcszázezer forint komoly érvágásnak bizonyult. Három alkalmazottját elküldte, és kisebb irodába költözött. Péter mesélte, aki továbbra is kéthetente találkozik vele.
Állítólag azt terjeszti rólam, hogy bosszúálló vagyok, és kihasználtam a helyzetet. Hogy összemostam a magánéletet az üzlettel. Hogy egy „igazi” vállalkozó nem így viselkedik.
Lehet.
De talán egy valódi üzletember nem löki medencébe a megrendelőjét.
Találtam másik ügynökséget. Ugyanolyan színvonalon dolgoznak. És udvariasak. Furcsa, nem? Kiderült, hogy lehet hatékony reklámot készíteni anélkül is, hogy közben megaláznák az ügyfelet.
Péter egyedül jár Gáborhoz. Nem tiltom. A barátja marad. De az én asztalomhoz Gábor többé nem ült le. És én nyugodt vagyok. Hét év után először igazán nyugodt.
Egyetlen kérdés motoszkál bennem.
Túl messzire mentem, amikor a partnerei előtt bontottam fel a szerződéseket? Vagy egyszerűen csak megkapta, ami évek óta gyűlt – hatvan találkozó, a „kövér hülye” megjegyzések, a medence?
Ti mit tettetek volna a helyemben?