– Lilla, inkább azt a tányért hagyd ott. Majonézes saláta van rajta, az neked nem tesz jót – vetette oda Gábor anélkül, hogy felnézett volna a grillrácson sülő húsról. A végén még el is nevette magát.
Tizenkét ember ült az asztalnál. A saját házunk nyári teraszán terítettünk meg. A saslikot hajnal óta készítettem elő, a pác receptjét három éven át csiszolgattam, mire tökéletes lett. A saláta is az én munkám volt.
Hét éve ment ez így. Már az első találkozáskor elkezdődött, amikor Péter bemutatta nekem a barátját. Gábor végigmért tetőtől talpig, füttyentett egyet, majd odaszólt: „Na, Péter, nem is tudtam, hogy ennyire kedveled a telt nőket.” Akkor még mosolyogtam. Azt hittem, faragatlan tréfa, de csak tréfa.
Nem az volt.
Nyolc éve házasodtunk össze Péterrel. Negyvenéves voltam, ő harmincnyolc. Mindkettőnk mögött volt már egy válás. Péter mérnökként dolgozott egy tervezőirodában, én addigra megnyitottam a „Sweet Delight” második üzletét. Saját cukrászhálózat, amelyet a nulláról építettem fel: sem hitel, sem családi támogatás. Három évig minden egyes forintot visszaforgattam. Az esküvőnk idején két üzlet működött, ma már öt.
Gábor és Péter elsős koruk óta elválaszthatatlanok voltak. Együtt nőttek fel, együtt vonultak be katonának, és minden októberben közös horgásztúrát szerveztek. Péter számára Gábor szinte testvérnek számított. Ezt tudtam, és emiatt hallgattam sokáig.
Gábor reklámügynökséget vezetett, a neve „Breeze Media”. Arculattervezés, csomagolás, online kampányok – egész jól ment neki. Volt azonban valami, amiről nem tudott. Hat évvel korábban új arculatot akartam a cukrászdáimnak: friss dizájnt, egységes csomagolást, új étlapokat, kirakatfeliratokat. Réka, a menedzserem három ügynökséget ajánlott. Köztük volt a „Breeze Media” is. Ők adták a legjobb árajánlatot és határidőt. A szerződést a cégem, a Kft. „Confectioner-Plus” nevében írtam alá, kapcsolattartónak Rékát jelöltem meg. Gábor hat éven át dolgozott nekem úgy, hogy fogalma sem volt róla: a legjobb barátja felesége fizeti a számláit.
Évente 4 millió 800 ezer forint ment el az ügynökségére. Ez volt az éves keretem náluk: szezonális kampányok, új üzletek arculata, közösségi oldalak kezelése, étlapfrissítések. Havonta pontosan 400 ezer forint érkezett a számlájukra.
Péter tudott róla. Kértem, hogy ne említse Gábornak. Nem akartam, hogy az üzlet és a barátság összekeveredjen. Ő tiszteletben tartotta ezt.
Gábor viszont tovább viccelődött.
Azon az estén a teraszon letettem az utolsó tálat – sült zöldségek voltak rajta –, majd leültem Péter mellé. Gábor már a bort töltötte. A felesége, Eszter velünk szemben ült, lehajtott fejjel. Mindig a tányérját nézte, amikor a férje belelendült.
– Lilla, legalább nyárra ledobhatnál pár kilót – jegyezte meg Gábor, miközben átnyújtotta a poharat. – Fürdőruhát veszel egyáltalán, vagy inkább kendőbe burkolózol?
Az asztal körül hirtelen csend lett. Valaki zavartan megköszörülte a torkát. Péter a térdemre tette a kezét – ismerős mozdulat. „Ne vedd magadra. Ő már csak ilyen.”
Felemeltem a poharam, és ránéztem.
– Gábor, tudod, hogy az irodátok hitelét még mindig nem zártátok le? – kérdeztem nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélnék. Réka egyszer elejtette, hogy csúsztak a leadásokkal, mert gondjaik akadtak a bérleti díjjal.
Egy pillanatra megingott az arca, aztán gyorsan visszanyerte a mosolyát.
– Ezt meg honnan tudod? Péter kotyogta ki? – forgatta a poharat. – Szép vagy, öregem.
Péter hallgatott.
Kiittam a boromat. Gábor máris más témára váltott: futball, nyaralás, az új autója. A megszokott kör. Arra gondoltam, nem először történik ilyesmi. Kibírom.
Amikor este elment mindenki, a konyhában mosogattam. Péter hátulról átölelt.
– Ne haragudj rá. Ilyen a természete.
– Tudom, milyen – feleltem halkan. – De az, hogy „ilyen”, még nem mentség.
Egy csókot nyomott a tarkómra, majd lefeküdt. Én ott maradtam a csapnál, a forró víz a kezemre folyt, mégsem éreztem meleget. Csak kimerültséget. Hét év ugyanazokkal a sértésekkel. Hét év ugyanazokkal a bocsánatkérésekkel. És a többiek hallgatása.
Egy hónappal később Gábor felhívott. Meghívott a negyvenkettedik születésnapjára.
Sütöttem neki tortát. Talán ostobaság volt, de cukrász vagyok. Háromszintes csokoládétorta karamell díszítéssel. Hat órán át dolgoztam rajta: külön a piskóta, külön a krém, külön a habcsók, külön a dekor. Közel négy kilót nyomott.
Péter úgy vitte ki az autóhoz a dobozt, mintha porcelánból lenne.
– Gyönyörű lett – mondta. – Gábor el lesz ragadtatva.
El is volt. Csakhogy nem úgy, ahogyan mi reméltük.
Húsz vendég gyűlt össze azon az estén abban az étteremben, amelyet Gábor kibérelt a születésnapjára.