Erzsébet arca szinte felismerhetetlenné vált a haragtól.
— Rendben van. Ha ezt akarjátok… hát legyen! Mindkettőtöket átok sújt majd! Ebben a lakásban nem lesz egy nyugodt percetek sem! Meg fogjátok még bánni, ezt megígérem!
Eszter azonnal bevágta az ajtót, amint az anyós kilépett a lépcsőházba. A csattanás visszhangzott a folyosón. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, hátát a falnak vetve, és próbálta lecsillapítani a légzését. A keze remegett, a pulzusa a fülében dobolt.
Márk a parkettán ült, könyöke a térdén, arcát a tenyerébe temetve.
— Miért kellett így beszélned vele? — szólalt meg tompán. — Mégiscsak az anyám…
Eszter odalépett hozzá, és leereszkedett mellé.
— Nézz rám. Az édesanyád ideállított három bőrönddel, és közölte, hogy mostantól itt fog élni. Nekünk pedig azt javasolta, hogy keressünk magunknak másik helyet. Ezt te is hallottad, igaz?
Márk zavartan bólintott.
— Csak Levente miatt van kiborulva… Azt mondja, nincs hová mennie.
— Dehogynem van! Saját lakása van, nem az utcáról jött. — Eszter hangja határozottabbá vált. — És ha Levente megnősül, akkor majd ő eldönti, az anyjánál marad-e vagy külön költözik a feleségével. Ez az ő életük. Nem a mi feladatunk megoldani.
Márk felemelte a fejét, tekintetében bizonytalanság tükröződött.
— Te ezt ennyire komolyan gondolod?
— Teljesen. Ezt a lakást a saját keresetemből és a szüleim segítségével vettem. Nem fogom megosztani senkivel, aki ide akar költözni a beleegyezésem nélkül. Ez az én határom. És ha te ezt nem tudod elfogadni, akkor baj van köztünk.
Hosszú csend telepedett rájuk. Végül Márk sóhajtott.
— Jó… Beszélek vele. Megpróbálom megértetni vele, hogy ez így nem működik.
Eszter megrázta a fejét.
— Nem magyarázkodni kell. Az már késő. Holnap hívok egy lakatost, és lecseréltetem a zárat. Te kapsz egy kulcskészletet, egyet, nem többet. És ha valaha odaadod neki, vagy a tudtom nélkül beengeded ide, azonnal beadom a válópert. Vita nélkül.
Márk döbbenten nézett rá.
— Ezt most komolyan mondod?
— A saját otthonomat védem. És a nyugalmamat. Szeretlek, de nem fogom hagyni, hogy az édesanyád irányítsa a mindennapjainkat. Döntened kell: mellettem állsz, vagy mellette. Köztes megoldás nincs.
Márk végigsimított az arcán, mintha le akarná törölni róla a feszültséget. A vállai megereszkedtek.
— Veled vagyok — mondta végül csendesen. — Igazad van. Anya tényleg túl messzire ment.
Eszter magához ölelte.
— Köszönöm. Akkor egyezzünk meg: új zár, nálad egyetlen kulcs, és ide csak akkor jöhet, ha meghívjuk. Rendben?
— Rendben — felelte halkan Márk.
Másnap megérkezett a lakatos. Gyorsan dolgozott, a régi zár helyére egy biztonságosabb szerkezet került. Eszter két kulcscsomót tartott meg magának, egyet pedig átnyújtott a férjének.
— Ez fontos — nézett rá komolyan. — Ne hagyd el, ne add oda senkinek, és ne másoltass róla példányt a tudtom nélkül.
— Értettem — bólintott Márk.
Este megszólalt a telefon. Erzsébet hívta őket. Márk kiment az erkélyre, és hosszan beszélt vele. Eszter csak töredékeket hallott a beszélgetésből.
„Anya, próbáld megérteni… Igen, az ő lakása… Nem, ezt nem tehetem… Sajnálom…”
Amikor visszalépett a nappaliba, az arca feszült volt.
— Nagyon megsértődött — mondta halkan. — Azt mondja, cserbenhagytam.
— Nem hagytad cserben. A saját családodat választottad. Ez a természetes rend.
Márk átkarolta Esztert, és a hajába temette az arcát.
— Remélem, egyszer megérti.
Eszter nem felelt. Túl régóta ismerte Erzsébetet ahhoz, hogy azt higgye, ilyen könnyen belenyugszik. De most, az új zárral a bejárati ajtón és kimondott szabályokkal, biztonságban érezte magát. A saját otthonában volt, a saját feltételei szerint.
Ezt a csatát megnyerte. És ha kell, készen állt arra is, hogy a következőt is megvívja.