A benne fortyogó indulatot alig tudta kordában tartani. Eszter a férjére nézett.
— Márk, te ezt hallod? Felfogod, mit mond az édesanyád?
Márk arca elszürkült, tekintete idegesen cikázott a két nő között, mintha menekülőutat keresne.
— Anya… várj egy kicsit, próbáljuk meg higgadtan megbeszélni…
— Mit kell ezen rágódni? — csattant fel Erzsébet. — A fiad vagy, kötelességed gondoskodni rólam öregkoromban. Az egész életemet rátok áldoztam, rád is, Leventére is. Most itt az ideje, hogy viszonozzátok. Már elhatároztam: a nagyobbik szobát fogom használni, ott több a fény. Ti majd meghúzzátok magatokat a kisebben. Vagy ha nem tetszik, el is költözhettek.
Eszter lehunyta a szemét, és lassan elszámolt tízig, hogy ne robbanjon fel azonnal. Amikor újra kinyitotta, a hangja nyugodt volt, de kemény.
— Erzsébet, ez a lakás az én tulajdonom. A saját keresetemből és a szüleimtől kapott támogatásból vettem. Itt Márkkal fogok élni, kettesben. Senki más nem költözik ide. Kérem, fogja a csomagjait, és menjen el.
Az anyós éles, metsző kacajjal reagált.
— Nahát, idáig jutottunk? Te osztogatod itt az utasításokat? Tudod egyáltalán, kivel beszélsz? A férjed anyjával! Ha én nem lennék, se ő, se ez a házasság nem létezne!
— Anya, kérlek… — próbálta csitítani Márk, de a hangja bizonytalanul remegett.
— Te meg maradj csendben! — förmedt rá Erzsébet. — Férfi vagy egyáltalán, vagy csak egy papucs? A feleséged dirigál, te meg még megvédeni sem tudsz!
Eszter egy lépéssel előrébb állt, szinte pajzsként férje és az anyja közé.
— Ebből elég volt. Utoljára mondom: vegye a holmiját, és távozzon. Most.
— Nem megyek sehova! — toppantott dühösen Erzsébet. — Mindent elrendeztem. A lakásomat Leventére íratom, én pedig ideköltözöm. Te pedig, Eszter, önző és hálátlan vagy. Az időseket tisztelni illik!
— A tisztelet nem jár alanyi jogon — felelte Eszter jeges nyugalommal. — Azt ki kell érdemelni.
Erzsébet erre felkapta az egyik táskát, és határozott léptekkel elindult a nagyobb szoba irányába.
— A vita lezárva. Kezdem is berendezni magam.
Ekkor Eszterben elszakadt valami. Gyorsan utána lépett, kiragadta a bőröndöt a kezéből, és visszavitte az előszobába.
— Azonnal hagyja el az otthonomat — mondta halkan, de a hangja acélosan csengett. — Azonnal.
— Márkocska! — sikoltott fel Erzsébet. — Látod, hogyan beszél velem? Hagyod, hogy így bánjon az anyáddal?
Márk a fal mellett állt, karjai ernyedten lógtak, tekintetét a padlóra szegezte.
— Anya… talán most nem kellene… Beszéljünk erről később, amikor mindenki megnyugszik…
— Nem kellene? — csapott fel újra az anyós hangja, immár magasabban. — Mondd csak, kinek az oldalán állsz?
— Az enyémen — válaszolta Eszter határozottan. — Ez a mi otthonunk, a mi életünk. Maga pedig hívatlanul érkezett. Márk, segíts anyádnak kivinni a csomagokat az ajtóig.
Erzsébet drámai mozdulattal a mellkasához kapott.
— Jaj, a szívem… így hálálod meg mindazt, amit értetek tettem? Pedig úgy szerettelek, mintha a saját lányom lennél…
— Nem kérek több színjátékot — felelte Eszter, és szélesre tárta a bejárati ajtót. — Kérem, menjen el. És legközelebb csak akkor jöjjön, ha hívjuk.
Az anyós arckifejezése megkeményedett, láthatóan megérezte, hogy elveszítette az irányítást. Megragadta a két táskát, a harmadikat pedig maga után húzva indult kifelé.
— Márkocska, ezt még meg fogod bánni! Az anyád vagyok! Tényleg ezt a nőt választod helyettem?
Márk továbbra is némán bámulta a parkettát.
Erzsébet a küszöbön megtorpant, arca eltorzult az indulattól, és még egyszer visszafordult feléjük.