A lakásvásárlás ügye meglepően gördülékenyen zajlott le. Alig telt el két hét, és Eszter már a saját otthonának kulcsát szorongatta a markában. Lassan végigsétált a még üres helyiségeken, fejben már berendezve mindent: hová kerül majd a kanapé, milyen árnyalatú csempét válasszanak a fürdőszobába, melyik falon mutatna jól egy nagyméretű tükör. Márk mosolyogva figyelte a lelkesedését, és készségesen tartotta a mérőszalagot, miközben centiről centire lemérték a falakat.
— Fel kellene hívnom anyáékat, és még egyszer megköszönni nekik — jegyezte meg Eszter, amikor letelepedett az ablakpárkányra. — Nélkülük még hosszú évekig gyűjtögethettünk volna.
— Igen, persze — bólintott Márk. — És az én anyukámnak is szólok.
Eszter azonnal felkapta a fejét.
— Minek lenne ez szükséges?
— Mert az anyám. Szeretném, ha tudna róla. Ez mégiscsak nagy dolog.
Eszter ajkára már kikívánkozott az ellenvetés, de végül visszanyelte. Márk addigra már tárcsázott is.
— Szia, anya! Képzeld, vettünk egy lakást! Háromszobás, a belvárosban, nyolcvan négyzetméter… Igen, új építésű… Igen, Eszter nevén van, a szülei adták a pénz nagy részét… Nem, anya, értem… Így jött ki a lépés…
Eszter feszült figyelemmel hallgatta a beszélgetés egyoldalú foszlányait. Gyomrában lassan kellemetlen szorítás jelent meg. Erzsébet sosem volt könnyű természet. Állandóan beleszólt mindenbe, kéretlen tanácsokkal bombázta őket, és mélyen meg volt győződve róla, hogy a fia örökké hálával és engedelmességgel tartozik neki. Eszter igyekezett udvarias távolságot tartani, de ez többnyire csak ideig-óráig működött.
— Anya szeretné megnézni az új lakást — közölte Márk, miután befejezte a hívást. — Meghívtam jövő szombatra.
— Nagyszerű — felelte Eszter hűvös hangon, amelyből teljesen hiányzott a lelkesedés.
A következő napok sűrűn teltek. Megrendelték a bútorokat, leszerződtek egy csapattal kisebb átalakításokra. A konyhában már ott állt az új hűtőszekrény, a nappaliban pedig egy apró asztal két székkel. Péntek este Márk emlékeztette Esztert a másnapi látogatásra.
— Kérlek, próbálj meg vele türelmesebb lenni — mondta békítő hangon. — Tudom, hogy nem vagytok túl jóban, de mégis az anyám.
— Én mindig kulturált vagyok — felelte Eszter röviden.
Szombat délelőtt megszólalt a csengő. Eszter ajtót nyitott, és szó szerint földbe gyökerezett a lába. Az ajtó előtt Erzsébet állt, kezében két hatalmas utazótáskával, a lábánál pedig egy harmadik, még nagyobb bőrönd hevert.
— Jó napot, Eszterkém — mosolygott kimérten. — Légy szíves, segíts bevinni a csomagokat.
Eszter automatikusan felemelt egy táskát, és félreállt az útból. Az anyósa belépett, majd lassan körbefordult, alaposan szemügyre véve a lakást.
— Hm… elmegy — jegyezte meg végül. — Bár én biztosan máshogy rendeztem volna be, de hát ízlések és pofonok.
Márk ekkor lépett ki a fürdőből, kezét törölgetve.
— Szia, anya! Hogy sikerült az út?
— Rendben, kisfiam. Hoztam néhány dolgot.
— Miféle dolgokat? — kérdezte Eszter, miközben letette a táskát.
Erzsébet kiegyenesedett, karba tette a kezét, és Eszterre szegezte a tekintetét.
— A fiam azt mondta, hogy háromszobás lakást vettetek a belvárosban. Úgy döntöttem, ide költözöm.
Eszter először azt hitte, rosszul hall.
— Ezt hogy érted?
— Egyszerűen. Levente fél év múlva megnősül, és az én lakásom az övé lesz a menyasszonyával. Nekem pedig szükségem van egy új helyre. Ez a lakás tökéletes: tágas, központi, három szoba. Pont megfelel nekem.
A vér Eszter arcába szökött. Egy pillanatra levegőt is alig kapott, miközben próbálta felfogni, amit hallott, és visszatartani a benne feltörő indulatot.