— A fiam azt mondta, vettél egy háromszobás lakást a belváros közepén. Abban a lakásban kizárólag én fogok élni! — jelentette ki az anyós ellentmondást nem tűrő hangon.
Eszter kilépett az iroda üvegajtaján, és fáradtan az autója felé indult. Kimerítő nap állt mögötte: három tárgyalás ügyfelekkel, megszámlálhatatlan irat átnézése, és a folyamatosan csörgő telefon. Öt esztendeje dolgozott vállalati jogászként, és bár a tempó embert próbáló volt, már megtanulta kezelni a nyomást.
Mindig is határozott természet volt. Már az egyetemi évei alatt vállalt munkát, hogy anyagilag független maradhasson. Szülei, István és Katalin — akik egy építőanyag-kereskedelmi hálózat tulajdonosai voltak — gond nélkül biztosíthattak volna számára kényelmes életet, de Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy a saját lábán álljon.
Három évvel korábban ment férjhez Márkhoz, aki programozóként dolgozott egy informatikai cégnél. Egy közös ismerős céges rendezvényén találkoztak először. Esztert azonnal megfogta a férfi kiegyensúlyozottsága, halk mosolya és az, hogy valódi figyelemmel hallgatta, amikor beszélt. Később azonban világossá vált számára, hogy ez a konfliktuskerülő természet nemcsak rá irányul, hanem mindenkire — beleértve az édesanyját, Erzsébetet is. A kapcsolat elején azonban Eszter még nem tulajdonított ennek jelentőséget.
A házasságkötés után egy kétszobás albérletbe költöztek a város peremén. Nem volt rossz lakás, de Eszter saját tulajdonú otthonra vágyott. Már az első fizetésétől kezdve tudatosan takarékoskodott: jövedelmének harmadát minden hónapban félretette a jövőbeli önrészre. Márk is próbált spórolni, ám jóval szerényebb összeget tudott félretenni, mert rendszeresen támogatta az édesanyját és a fiatalabb öccsét, Leventét.
Három év alatt Eszter körülbelül kétmillió forintot gyűjtött össze, míg Márk megtakarítása alig érte el az ötszázezer forintot. Eszter sosem vetette ezt a szemére; tisztában volt vele, hogy mindenkinek mások a kötelezettségei és a fontossági sorrendje. Amikor azonban komolyan szóba került a lakásvásárlás, István váratlan ajánlattal állt elő.
— Kislányom, anyáddal úgy határoztunk, hogy adunk neked hárommillió forintot az új otthonra — mondta egy vasárnapi ebéd során. — Egyetlen gyermekünk vagy, és azt szeretnénk, ha biztos alapokon kezdenéd a közös életet. Nem való, hogy a te korodban albérletben éljetek.
Eszter meghatódva ölelte át a szüleit, könnyeit sem rejtve véka alá. Ezzel az összeggel már valóban komoly lehetőségek nyíltak meg előttük.
A megfelelő lakás felkutatása nagyjából egy hónapot vett igénybe. Eszter számtalan hirdetést átböngészett, rengeteg ingatlant megtekintett, mire végül rátalált arra, amit elképzelt: egy új építésű társasházban lévő, háromszobás, nyolcvan négyzetméteres lakás a belváros szívében. Tágas, világos terekkel, átgondolt elrendezéssel. Az ára kilencmillió forint volt, a fennmaradó részt pedig kedvező kamatozású jelzáloghitellel lehetett finanszírozni.
— Márk, nézd meg ezt! Gyönyörű, ugye? — mutatta izgatottan a telefonján a fotókat. — Három külön szoba, amerikai konyhás nappali, két fürdőszoba… El tudod képzelni, milyen lenne ott élni?
Márk csendben végignézte a képeket, majd bólintott.
— Tényleg szép. De… kinek a nevére kerül majd?
Eszter számított erre a kérdésre. Mély levegőt vett.
— Szeretném, ha az én nevemen lenne. A pénz nagy részét a szüleim adják, ez az ő ajándékuk nekem. Úgy érzem, így lenne korrekt és biztonságos.
A férfi arca megfeszült.
— Tehát én csak beköltözöm a te lakásodba? Mint valami vendég?
— Ne dramatizálj. A férjem vagy, közös életet építünk. Ez lesz az otthonunk. Csupán jogilag leszek én a tulajdonos. Kérlek, érts meg.
Márk hosszan sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem lelkesedik az ötletért, mégis bólintott. Nem akart vitát, és végül beleegyezett a feltételekbe, bár a döntés árnyéka ott maradt a tekintetében.