Kapcsolatuk eleinte tapogatózva indult újra. Mintha két kamasz próbálná kitalálni, hogyan kell szeretni: István ment Eszterhez, máskor az asszony látogatta meg őket. Hosszú sétákat tettek, órákon át beszélgettek jelentéktelennek tűnő dolgokról, és gyakran csak összekulcsolt kézzel ültek egymás mellett, élvezve, hogy végre nem kell titkolózniuk.
Egy alkonyati órán Nóra véletlenül meglátta őket a teraszon. Eszter fejét István vállára hajtotta, a férfi pedig csendesen simogatta a haját.
– Huszonhat év… – suttogta Eszter. – Elvesztegettünk huszonhat évet.
– Még nincs késő – felelte István határozottan. – Van előttünk idő.
– Tényleg hiszel ebben?
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos.
Nóra hangtalanul hátrált az ajtótól. A torka elszorult, de nem a fájdalomtól, hanem valami különös meghatottságtól. Bármennyi minden történt is, egymásra találtak.
Katalin kétszer kereste Gábort telefonon. Először pénzt kért; a férfi átutalt neki egy szerényebb összeget. Másodszor azt tudakolta, volna-e esélye visszaköltözni.
– Nem, anya – mondta Gábor röviden.
– Teljesen egyedül maradtam.
– Te döntöttél így. A hazugságot választottad.
Több hívás nem érkezett.
Gábor havonta egyszer elvitte neki a bevásárlást. Mindig komoran tért haza, arca fáradt volt. Egyik este megtörte a csendet.
– Mintha tíz évet öregedett volna. Az ablak mellett ül, és a kertet nézi. Szinte nem is beszél.
– Sajnálod? – kérdezte Nóra.
– Nem… de nehéz látni.
Nóra megszorította a kezét.
– Vannak dolgok, amiket nem lehet következmények nélkül megbocsátani. Különben újra megtörténnek.
Eltelt fél év. Nóra a konyhában almát szeletelt a pitéhez, amikor István és Eszter kéz a kézben léptek be.
– Nórikám, mondanunk kell valamit – kezdte Eszter izgatottan. – Úgy döntöttünk, összeházasodunk.
A kés megállt a levegőben.
– Komolyan?
– Tudom, furcsán hangzik… – tette hozzá István.
Nóra azonban már ölelte is őket.
– Ez csodálatos! Anya, annyira örülök!
István kissé ügyetlenül, de erősen vonta magához.
– Köszönöm, kislányom.
A szó egyszerűen hangzott el, minden ünnepélyesség nélkül. Nóra mégis megérezte a súlyát: lett egy apja.
Az esküvőt szűk körben tartották. Fehér rózsák díszítették a termet, pezsgőspoharak koccantak, néhány közeli barát volt csak jelen. István egész este nem engedte el Eszter kezét. Egy régi dalra táncoltak, Eszter pedig a férfi vállába temetve arcát sírt – most már a boldogságtól.
Ősszel Gábor utoljára látogatta meg az anyját. Három óra múlva visszaért, leült a kanapéra, és az arcát a tenyerébe temette.
– Mi történt? – kérdezte Nóra.
– Bocsánatot kért.
– És te?
– Azt mondtam, nincs mit megbocsátanom. Nem én veszítettem el huszonhat évet, és nem én dönthetek helyettük.
– Így helyes.
– Azt is megkérdezte, elmenne‑e hozzá apa. Legalább egyszer.
– Mit feleltél?
– Hogy nem. Soha.
Felemelte a fejét; a szeme vörös volt.
– Ott ült az ágy szélén egy kopott köntösben. Reszketett a keze, a haja teljesen ősz. A ház hideg volt és dohos szagú. Néztem, és arra gondoltam: ez az a nő, aki három életet tört ketté. Most pedig egyedül maradt abban a házban, amit mindig gyűlölt, abban a faluban, amit lenézett. És tudod, mi a legijesztőbb?
– Mi?
– Hogy semmi szánalmat nem érzek.
Nóra átölelte.
– Nem kötelességed sajnálni azt, aki tudatosan rombolt másokat. Ez inkább következmény.
– De mégis az anyám.
– Az volt. Aztán más utat választott.
Gábor a homlokát Nóra vállának támasztotta.
– Nem megyek többet hozzá. Pénzt utalok majd a bankon keresztül, fogadjon fel valakit, aki segít neki. De én nem tudom többé látni őt.