Nóra csak bólintott, mintha ezzel pecsételné meg a döntést.
A tél elején aztán váratlan, mégis kimondhatatlanul örömteli hír érkezett: Nóra gyermeket várt. Egy este a nappaliban ültek négyen – ő és Gábor, valamint István és Eszter. Az asztalon gőzölgött a tea, odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, csendbe burkolva az utcát.
– Fiú lesz vagy lány? – kérdezte Eszter izgatottan.
– Még túl korai tudni – mosolygott Nóra. – De titokban kislányban reménykedem.
– Én meg fiút szeretnék – vágta rá Gábor játékosan. – Elnevezhetnénk nagyapáról.
István félrenyelt, köhögve tette le a csészét.
– Ezt most komolyan mondod?
– Miért ne? Az István erős név.
Eszter megszorította a férje kezét.
– Unokánk lesz – suttogta meghatottan.
– Vagy unokánk – javította ki Gábor nevetve.
István az ablakhoz lépett. Hosszú ideig nézte a kavargó havat, aztán lassan visszafordult. A szeme csillogott.
– Köszönöm nektek. Hogy vagytok nekünk.
Nyár derekán megszületett a baba. Kislány lett, és az Eszter nevet kapta. Amikor az édesanya először a karjába vette, könnyek csordultak végig az arcán.
– Nórám…
– Megérdemelted, anya – felelte halkan. – Mindig tiszta maradtál és egyenes. Azt szeretném, ha ő is ilyen lenne.
István ott ült mellettük, óvatosan végigsimított az apró tenyéren, és úgy mosolygott, mint egy csibész kisfiú.
– Tiszta Eszter ez a gyerek.
– Szerintem inkább rád hasonlít – nevetett az újdonsült nagymama.
Nóra figyelte őket: a férjét, az anyját, az apját, akit csak évekkel később talált meg, és a kislányát, aki békésen szuszogott. Arra gondolt, milyen különös az élet rendje. Egy huszonhat évvel korábban kimondott hazugság darabokra törte több ember sorsát. Egyetlen igaz szó viszont képes volt mindent újra összerakni.
Katalin a faluban maradt. Gábor rendszeresen utalt pénzt, de nem telefonált, és nem látogatta meg. Időnként egy szomszéd rövid üzenetet küldött: „Minden rendben.” Ennél több soha nem érkezett.
Egy alkalommal Nóra csendesen megkérdezte:
– Szoktál rá gondolni?
– Néha – felelte Gábor.
– Hiányzik?
– Nem. Inkább azt sajnálom, hogy nem azzá az emberré vált, akivé válhatott volna. De ez az ő döntése volt, nem az enyém.
– És ha vissza akarna térni?
Gábor a kiságy felé pillantott, ahol Eszter mélyen aludt, majd a feleségére nézett.
– Azt mondanám, nem. Ebben a házban olyanok élnek, akik nem hazudnak egymásnak. És nem teszik tönkre a másikat a saját boldogulásukért.
A kislány szeretettel teli otthonban cseperedett. István a vállán hordozta, esténként csillagokat mutatott neki, meséket talált ki. Eszter illatos süteményeket sütött, és régi dalokat dúdolt a konyhában. Az élet nyugodtan, különösebb viharok nélkül haladt tovább.
Egy este Nóra régi dobozokat pakolt át, amikor egy megsárgult fényképre bukkant. Katalin állt rajta fiatalon, gyönyörűen, István oldalán. A férfi átkarolta, de a tekintete elrévedt valahová a távolba. Katalin viszont úgy nézett rá, szinte mohón, hogy az embernek összeszorult tőle a gyomra.
Nóra hosszú percekig nézte a képet. Aztán lassan, megfontolt mozdulatokkal apró darabokra tépte, és a szemetesbe dobta.
Vannak történetek, amelyeknek a múltban kell maradniuk. Örökre.