István végighúzta tenyerét az arcán, mintha ezzel próbálná letörölni az elmúlt évtizedeket.
– Szerettem Esztert – mondta rekedten. – De Katalin, aki akkoriban a barátnője volt, azt állította, hogy Eszter a testnevelő tanárral jár. Még egy fényképet is mutatott. Azt mondta, csak útban vagyok neki.
Eszter megingott, egyik kezével a szék támlájába kapaszkodott.
– Az az unokatestvérem volt! Két napra jött látogatóba!
– Katalin szerint csak mentegetőztél – felelte István tompán.
Eszter ekkor lassan Katalin felé fordult.
– Nekem pedig azt mondtad, hogy István elköltözik a városba. Hogy a gyárigazgató lányát veszi feleségül. Hogy én csak egy fellángolás voltam az életében.
– Én nem…
– Azt is állítottad, hogy nevetett, amikor megtudta, hogy gyereket várok tőle!
A csend úgy zuhant rájuk, mintha valami felrobbant volna a szobában. Nóra a falnak támaszkodott, hogy el ne essen.
Eszter letörölte a könnyeit.
– Két hónappal később elvetéltem. Az orvos szerint a sok idegesség miatt. Napokon át sírtam.
István hirtelen felállt, arca elsápadt.
– Várandós voltál? Tőlem?
– Igen.
– És Katalin tudott róla?
– Elmondtam neki. A legjobb barátnőmnek hittem.
István a feleségére nézett. A tekintete metsző volt.
– Tudtad, hogy gyereket vár. Mégis hazudtál?
Katalin kihúzta magát.
– Szerettelek! Észre sem vettél engem!
– Három életet tettél tönkre – felelte István fojtott hangon.
– Családot adtam neked! Otthont! Fiút!
– Huszonhat év keserűséget adtál. Kétségbeesésemben vettelek el, mert azt hittem, Eszter árult el.
Gábor lassan leült.
– Anya… ez igaz?
Válasz nem érkezett.
– Mondj már valamit!
– Igen! – tört ki Katalinból. – Igen, megtettem! Elvettem, amit akartam! Felépítettem ezt a családot! Ő meg? Visszamenekült a faluba!
Eszter keserűen elmosolyodott.
– Férjhez mentem. Megszületett Nóra. A férjem öt éve halt meg, de huszonegy boldog év jutott nekünk. Szeretett engem. És te, Katalin? Te boldog voltál?
Katalin előrelépett, de István útját állta.
– Elég. Költözz el a házamból.
– Micsoda?
– Beadom a válókeresetet. Kezdj csomagolni.
– Nem teheted!
– De igen. És meg is teszem.
Két hónappal később kimondták a válást. Katalin a vagyon felét követelte, csakhogy a ház még István nevén volt a házasságkötésük előtt. Csak szerény összeget kapott. Az a pénz hamar elfogyott, és ötvenöt évesen, tapasztalat nélkül, nem könnyű új állást találni.
István felajánlotta, hogy költözzön a szülei régi házába, Túrkevére.
– Gúnyolódsz? – kérdezte Katalin.
– Nem. Ennyit tudok tenni. Gábor majd visz élelmiszert.
– Nem megyek falura! Én nem vagyok falusi!
István elővett egy megsárgult iratot a fiókból.
– Túrkevén születtél. Tizenhat évesen költöztél be a városba. Szóval de, Katalin. Onnan indultál.
Az asszony arca eltorzult.
– Gyűlöllek.
– Tudom – felelte csendesen.
Áprilisban elutazott. Gábor vitte ki autóval, szótlanul. Késő este ért vissza, leült a konyhában, és hosszú ideig bámult kifelé az ablakon.
– Sírt? – kérdezte Nóra halkan.
– Nem. Csak állt a kapuban, és nézett utánam.
Nóra átölelte.
– Nem a te hibád.
– Tudom. Mégis rossz érzés.
István és Eszter egy hónappal a válás után kezdtek újra találkozni. Eleinte óvatosan közeledtek egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a múlt bármikor közéjük állhat.