Nóra éppen a képkeret széléről törölte le a port, amikor az anyósa kopogás nélkül benyitott a konyhába.
– Kedvesem, felhívhatnád az édesanyádat. A takarítónő most mondott fel. Úgy tudom, már rendbe jött a lába, nem?
A rongy megállt a levegőben.
Katalin az ajtófélfának dőlve állt, ajkán azzal a jeges mosollyal, amely az esküvő óta szinte állandóvá vált. Hideg volt és metsző, mint egy penge.
– Ezt most komolyan gondolja, Katalin? – kérdezte Nóra halkan.
– Miért ne gondolnám? Tiszta munka, korrekt fizetéssel. Egy falusi asszonynak ez maga a főnyeremény.
Nóra letette a portörlőt az asztalra. Lassan, kimérten. Az ujjai remegtek, de az arcán ebből semmi nem látszott.
– Rendben. Felhívom anyát. Épp szabadságon van. Talán itt is lakhatna nálunk egy hétig. Ugye, nem bánja?
Katalin arca egy pillanatra megfeszült. A szemében valami éles villant – talán ijedtség, talán düh –, de gyorsan rendezte vonásait.
– Dehogy bánom, drágám. Örömmel látom.
Egy évvel korábban még egészen más volt minden. Amikor Gábor először hozta haza Nórát a szüleihez, Katalin ugyan udvariasan fogadta, de a tekintetében már akkor ott csillogott valami fagyos távolságtartás. A meny tökéletes választásnak tűnt: diplomás, csinos, egy reklámügynökség művészeti vezetője. A családi hátteréről senki nem kérdezett, Nóra pedig nem érezte szükségét, hogy beszéljen a vidéki házról, a megdőlt kerítésről vagy a tehenükről.
Az esküvő előtti napon azonban minden kibillent.
– Anya nem tud eljönni – mondta akkor Nóra. – Elesett, eltörte a lábát.
– Elesett? Hol? – kérdezte Katalin gyanakodva.
– A… az istállóban.
Hosszú, sűrű csend következett. Katalin lassan kihúzta magát.
– Az istállóban?
– Igen. Falun él. Tanítónő.
Az anyós szó nélkül sarkon fordult, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegtek az ablaküvegek.
Az esküvő után megkezdődtek a célozgatások és a bántó megjegyzések. „Ez nem gazdaság.” „Nálunk más szokások vannak.” „Gábor ennél magasabb színvonalhoz van szokva.” Gábor próbált közvetíteni, még a különköltözést is felvetette, de Nóra makacsul kitartott. Nem hagyja, hogy kiszorítsák ebből a házból.
Aztán jött a takarítónős megjegyzés.
Szombat reggel érkezett meg Eszter. A taxiból egy karcsú, világos ballonkabátos nő szállt ki, rövidre vágott hajjal. Ötvenéves volt, de alig nézett ki negyvennek.
Beléptek az előtérbe. Katalin karba tett kézzel várta őket. Amikor meglátta Esztert, megdermedt. Az arca elsápadt, ajkai elnyíltak.
– Eszter?
Nóra édesanyja kezéből kicsúszott a bőrönd.
– Katalin?
A dolgozószobából kilépett István, Gábor apja. Ahogy felemelte a fejét, ő is megmerevedett.
– Jó ég… Eszter.
Gábor a konyhából rohant elő.
– Mi történik? Ismeritek egymást?
István lassan leült a kanapéra.
– Ugyanabban a faluban éltünk… huszonhat évvel ezelőtt. Egy pár voltunk.
Eszter bólintott.
– Az egyetem után költöztem oda. Az iskolában tanítottam. Össze akartunk házasodni.
– Egy pár? – nézett döbbenten Gábor az apjára. – Azt sem tudtam, hogy valaha falun éltél.
Katalin idegesen közbevágott.
– Elég volt. Ez régen történt.
– Nem, anya – felelte Gábor határozottan. – Hallani akarom a folytatást.
István mély levegőt vett, tekintete Eszterre siklott, majd csendesen megszólalt, hogy elmondja, mi történt valójában.