– Vacsora után felmentek az emeletre – mondta Anna ellentmondást nem tűrő, mégis halk hangon. – Vita nélkül.
Nem volt benne szigor, inkább gondoskodás. Lilla közben a tenyerembe csúsztatott egy darab kenyeret.
– Anya szerint a jóság nem kerül pénzbe, mégis többet ér az aranynál.
Anna és Márk összenéztek. Nem látványosan, nem hosszan. Csak úgy, ahogyan azok az emberek pillantanak egymásra, akik már rég megtanulták szavak nélkül is érteni a másikat.
Aznap éjjel Péterrel alig hunytuk le a szemünket. A padló minden mozdulatra nyögött, a szél csapkodta az ablakot, a sparheltből áradó száraz meleg pedig fojtogatón ült meg a szobában. Lentről időnként felhallatszott Anna tompa hangja, aztán Márk köhögése, majd lépések a lépcsőn – még egyszer feljött, hogy megnézze, egyenletesen veszem-e a levegőt.
– Tudja – suttogtam a sötétben.
– Nem – felelte Péter, de bizonytalanul. – Ő egyszerűen csak… ilyen.
Reggelre Anna már intézkedett. Felhívta a körzeti rendelőt a régi, zsinóros telefonon. Tiltakozni próbáltam, de ő az ujjára tekerte a vezetéket, és olyan természetességgel beszélt, mintha a visszautasítás fogalma nem is létezne.
Dél körül befutott az orvos egy ütött-kopott Ladával. Hosszan hallgatta a tüdőmet, megkopogtatta a hátamat, rosszallóan hümmögött.
– Kezdődő tüdőgyulladás – mondta végül. – Antibiotikum, ágynyugalom. Egy hétig semmi hősködés.
– Nem maradhatunk itt – préseltem ki magamból.
Anna egy üveg mézet és egy zacskó almát tett az asztalra az orvos elé.
– Dehogynem – válaszolta még mielőtt ő megszólalhatott volna. – Ebben a házban elfér baromfi is, ember is.
A következő napok csendesen teltek, mégsem voltak üresek. Péter reggelente kiült a tornácra kávéval a kezében, és meséket talált ki Lillának – olyanokat, amilyeneket tőle évtizedek óta nem hallottam. Egy toronyban élő királykisasszonyról beszélt, aki nem fogságban volt, hanem azért választotta a magasságot, mert onnan látta a csillagokat. Egy sárkányról, amely nem kincset őrzött, hanem kertet. Lilla újabb és újabb történeteket követelt, Péter pedig rekedten nevetve rögtönzött.
Anna közben munkát adott neki a veteményesben. Kosarat és metszőollót nyomott a kezébe.
– A vendég is dolgozik, ha megérett a paradicsom – jegyezte meg.
Péter végignézett puha, városhoz szokott ujjain, aztán a katonás rendben sorakozó ágyásokon, és szó nélkül követte Annát a bokrok közé. Este a konyhában halkan azt mondta nekem:
– Mindezt saját kezével neveli. Érted? Mintha most látnám először, hogy az életet tényleg fel lehet építeni két kézzel.
A harmadik napon lemerészkedtem a földszintre. Márk a kaput javította, Péter pedig tartotta a deszkát, hogy pontosan illeszkedjen. Egyikük sem beszélt a múltról. A levegő mégis más volt köztük: nem csattogott a régi sérelmektől. Súlyos volt és nedves, de már nem halott.
Ebéd után, amikor a gyerekek aludtak, Annával a konyhaasztalnál ültem, és süteménytésztát próbáltam nyújtani. Ő türelmesen igazította az ujjaimat, mintha köztünk nem húzódna semmiféle régi történet.
– Haragudott ránk valaha? – kérdeztem.
A sodrófa megállt a kezében.
– Az elején igen – felelte. – Az esküvő után három napig sírtam. Nem azért, mert nem jöttetek el. Hanem mert Márk az utolsó pillanatig reménykedett.
A tésztára szegeztem a tekintetem.
– És most?
– Most inkább sajnállak benneteket – mondta csendesen. – Olyan sokáig néztétek a címeket és rangokat, hogy közben elsiklottatok az emberek mellett.
Nem volt erre válaszom.
Azon az éjszakán vihar csapott le. Pontban 00:47-kor akkorát dördült az ég, hogy az ablaküvegek beleremegtek a keretbe. Márk már rohant kifelé a szobából, mire én felültem az ágyban. Anna a lépcsőn termett. Az ablakon túl narancsszín fény villant.
– A pajta! – kiáltotta Márk, és futás közben húzta fel a csizmáját.
Anna felkapta a zseblámpát. Péter gondolkodás nélkül utánuk eredt. Én csak a tornácig jutottam.