Öt sikeres gyereket vizsgáltak úgy, mintha alamizsnára váró idegenek lennének – és végül csak a „szégyent hozó” meny látta meg bennük az embert.
Anna nem ejtette ki a kezéből a kést. Nem kapta a szája elé a kezét. Nem kérdezte, hogy „maguk azok?”. Csak félretolta a vágódeszkát, a kötényébe törölte a tenyerét, majd Lillára nézett.
– Szaladj le apához a műhelybe. Mondd meg neki, hogy tíz perc múlva vacsora – szólt nyugodtan.
A kislány engedelmesen lecsusszant a kanapéról, de a plüssnyuszit nem vette ki az ölemből. Ott maradt a térdemen; gyereksampon, por és otthon illata lengte körül.
Anna közelebb lépett, leguggolt elém, és a homlokomhoz érintette a kezét.
– Lázad van – mondta halkan. – Péter, segíts neki felmenni. A fürdő fent van. A törölközők a szekrényben.
Péter szempillája megrebbent, amikor meghallotta a nevét az ő szájából. Anna azonban úgy tett, mintha ez a rezdülés nem is létezne.
Sokáig zubogott a víz az emeleten. A régi, kopott zománcú kád szélén ültem, egyik kezemmel a csúszós peremet szorítva, és néztem, ahogy a kezemről szürkés víz csorog alá. Anna tiszta inget, vastag gyapjúzoknit és egy nehéz köntöst hozott. Semmi dísz, semmi hivalkodás. Egyszerű darabok voltak – mégis melegek és valódinak tűntek.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte Péter később, amikor Anna visszament a konyhába az üres bögrékért.
Nem emelte fel a tekintetét.
– Lilla rajong a nevekért. Amit sokszor kimond, azt én megjegyzem.
A hangja már óvatosabban csengett.
Vacsorára Márk is hazaért. Nyolc év alatt jobban megváltozott, mint hittem. A válla kiszélesedett, a tenyere érdes lett. A szeme alatt árnyék húzódott – olyan emberé, aki hajnal előtt kel és csak akkor fekszik le, amikor a fáradtság már elviselhetetlen. Nedves fa, füst és hideg levegő szaga lengte körül. A cipőjén megszáradt sár repedezett, a hajában fűrészpor ült.
Péterre nézett. Aztán rám. Egy pillanattal tovább időzött rajtam a tekintete, mint illendő lett volna, mégsem ismert fel.
– Márk vagyok – mondta egyszerűen. – Isten hozta nálunk.
Valami összerándult bennem.
Viktória rám sem nézett volna.
Gábor ajtót sem nyitott volna.
Margit nem érintett volna meg.
István még csak ki sem lépett volna elém.
És ez a fiú, akit éveken át mihasznának neveztünk, kihúzta nekem a széket.
Lilla mellém telepedett, és lelkesen mesélni kezdett egy bogárról, amelyet reggel a káposztában talált. A magas etetőszékben egy kétéves forma kisfiú, Levente, álmosan pislogott. Anna levest mert, kenyeret csúsztatott a gyerekek elé, finoman csendre intette Lillát, amikor túl hangosan nevetett, és közben mindent észrevett: ahogy Péter a csuklóját dörzsöli, ahogy én a második korty után ismét köhögni kezdek, és ahogy a kanalat tartom a kezemben, mintha az is túl nehéz volna.