A tornácon túl már csak a sár volt és a jeges eső, amely tűként csapódott az arcomba. A füst marni kezdte a szememet, a pajta jobb oldala pedig lángokban állt. Belülről kétségbeesett állathangok törtek elő: a kanca rémülten nyerített, a kecskék egymásnak csapódtak, a tyúkok vijjogva verdesetek.
Márk rohant be elsőként. Néhány pillanattal később egy bárányt szorított a mellkasához, úgy hozta ki. Anna átvette tőle, átdobta a karám felé, és már fordult is vissza. Péter gondolkodás nélkül vetette magát utánuk. Kiabáltam, de a vihar elnyelte a hangomat.
Aztán recsegés, majd tompa robaj. Egy gerenda beszakadt. Márk végül Pétert szinte húzva vonszolta ki. A bal karja természetellenesen lógott, az arca szürke volt a hamutól, a szemöldöke megperzselődött. A kanca azonban már az udvaron állt, reszketve, habzó orral. Visszament érte. Még egyszer visszament.
A járási kórház folyosóján jód, ázott kabátok és az automatából főtt kávé szaga keveredett. Lilla Anna ölében aludt, Levente Márk vállán szuszogott. Én Péterrel szemben ültem. A karja gipszbe zárva pihent, ujjai kormosak voltak, de éltek, finoman meg-megrezdültek a neonlámpa zöldes fényében.
A csendet ő törte meg.
– Elég volt.
Márk felnézett.
– Miből?
– A hazugságból.
Feljebb tornászta magát az ágyon, az arca összerándult a fájdalomtól. Úgy beszélt, mintha rozsdás szegeket húzna ki magából egyenként.
– Nem Péter Miller vagyok. A nevem Péter Vlasov. És ő… – felém biccentett – Mária. Az anyád.
A folyosón hallani lehetett, ahogy valakinek a kabátjáról vízcseppek hullanak a linóleumra. Márk meg sem mozdult. Az arca előbb kiüresedett, aztán megkeményedett.
– Tessék? – kérdezte, de már nem ugyanazzal a hanggal.
– Azért mentünk hozzátok – szólaltam meg nehezen. – Más néven. Tudni akartuk, ki nyit ajtót. Viktória, Gábor, Margit, István… mind hátat fordítottak. Ti nem.
A hangom elcsuklott. Anna szorosabban ölelte Lillát.
– Egy hétig laktatok nálunk idegenként – mondta Márk halkan. Ijesztően halkan. – Egy asztalnál ettetek velünk. Néztétek, ahogy a gyerekeim megszeretnek titeket. Ez valami próba volt?
– Inkább megaláztatás – suttogta Péter. – És kijózanodás.
– Nyolc évig nem voltatok sehol – Márk már a padlót nézte. – Lilla kimondta az első szavát, és nem hívtatok vissza. Amikor Levente megszületett, egyedül ültem a szülőszoba előtt. Telefonáltam. Vártam. Aztán abbahagytam.
Reszketni kezdett a kezem.
– Ott kellett volna lennünk – mondtam.
– Igen. Ott kellett volna – felelte.
Anna felállt, és közénk lépett. Nem védett senkit. Csak ott állt, mint egy keskeny palló két part között.
– Márk, nézz rájuk – kérte.
Vonakodott, de végül ránk emelte a szemét.
– Anyád tüdőgyulladást kapott ezen az úton. Apád karja azért tört el, mert visszament a tűzbe a kancáért. Ez nem törli el a nyolc évet. De nem is üres szó többé.
Péter hirtelen fordult felé, a gipsz koppant az ágy fémrészén.
– Tudtad? – kérdezte.
Anna bólintott.
– A második naptól.
– És miért hallgattál?
Anna Lillára pillantott.
– Azt akartam, hogy lássátok. A házunkat. A gyerekeinket. Márkot. Hogy éljetek itt a magasságotok nélkül. És hogy magatok mondjátok ki az igazat, ne akkor, amikor sarokba szorítanak.
Márk a tenyerébe temette az arcát. Amikor újra ránk nézett, a tekintetében már nemcsak harag volt, hanem valami fáradt felismerés is.
– Nem tudom, hogyan lehet ezt helyrehozni.
– Mi sem – felelte Péter.
Hosszú csend következett.
– A pajtát viszont újjá kell építeni – mondta végül Márk. – Ha maradni akartok… maradjatok. De több színjáték nem lesz.
Két nappal később hazamentünk. A pajta fekete csontvázként meredt az udvarra, a deszkák égett és ázott szagot árasztottak. Lilla már nem vendégnek hívott minket. Egyszerű természetességgel mondta ki: „Lida nagyi”, mintha a kihagyott évek csak port jelentettek volna, amit le lehet söpörni.
Péter Márk mellett dolgozott. Nem főnökként, nem utasítva – társként. Lassan, megfontoltan, gipszes karral is tartotta a gerendát, adogatta a szögeket, és hallgatott ott, ahol régen parancsolt volna.
Esténként pedig leültek a tornácon. A beszélgetéseik már nem fértek bele a régi, szűk mondatokba.