…üzenetek özöne árasztotta el a kijelzőt.
„Megőrültél?”
„Anyám sír!”
„Ki fog főzni?”
„Add vissza a pénzt!”
„Anna, ez nem vicces.”
Mindet végigolvastam. A „Ki fog főzni?” sorba kapaszkodott belém leginkább. Tizenkét napon át hat emberre készítettem az ételt. Negyvennyolc órát álltam a tűzhely mellett összesen. Huszonkétezer forint ment el a saját pénzemből bevásárlásra. És az első kérdés ez volt: ki fog főzni.
Kikapcsoltam a készüléket, betettem a táskámba. Közben bemondták a beszállást.
A repülőn ablak melletti helyem volt. Becsatoltam az övet. A mellettem ülő, napbarnított, ötven körüli nő rám mosolygott.
– Pihenni megy? – kérdezte.
– Igen. Pihenni – feleltem, és úgy húzódott mosolyra a szám, hogy szinte belefájdult az arcom. Rég nem mosolyogtam őszintén.
A gép nekilódult, majd elemelkedett a földtől. Debrecen lassan eltűnt alattunk – háztetők, utak, dugók rajzolódtak apróvá. Valahol ott, a kétszobás lakásban, az anyósom éppen a levelemet olvasta. Márk talán az orrnyergét dörzsölte. Gábor valószínűleg a reggelije felől érdeklődött.
Én pedig a tenger felé tartottam.
Az első három napot átaludtam. Napi tizenkét órát, mintha pótolni akarnám az előző tizenkét nap ötórás éjszakáit. A szálloda csendes volt, a szobám apró, az erkély a medencére nézett. Senki nem rázott fel fél hétkor. Senki nem követelt borscsot. Senki nem jegyezte meg, hogyan aprítom a hagymát.
A negyedik napon bekapcsoltam a telefonom. Száztizennégy üzenet. Harminckét nem fogadott hívás. Tizennyolc Márktól. Hét Erzsébettől. Három Gábortól. Négy az anyámtól, akit az anyósom felhívott, hogy panaszt tegyen rám.
Márk üzeneteit sorban nyitottam meg.
Első nap: düh. „Áruló vagy.” „Ezt hogy tehetted?” „Anyám zokog.”
Második nap: alkudozás. „Gyere haza, beszélek anyával.” „Nem túlzás ez már?”
Harmadik nap: pánik. „Anna, nem tudok borscsot főzni.” „Anyám rám erőlteti a konyhát.” „Gábor azt mondta, elmegy, ha nem kap rendes kaját.”
Az utolsó sort kétszer is elolvastam. Gábor – aki tizenkét nap alatt egyetlen tányért sem mosott el – most azzal fenyegetőzött, hogy távozik, ha nem szolgálják ki.
Ezután megnyitottam Erzsébet üzeneteit. Az első: „Kígyó!” A második: „Szegény kisfiam!” A harmadik: „Mindenkinek elmondom, milyen vagy!” A negyedik hangüzenet volt, három perc hosszú. Harminc másodpercig hallgattam. Bőven elég volt.
Márknak egyetlen sort írtam vissza: „Szabadságon vagyok. Huszonnégy nap múlva megyek haza. A bolt az utca túloldalán van.”
Anyának is küldtem egy üzenetet: „Jól vagyok, pihenek. Ne hallgass Erzsébetre, neki megvan a saját története.”
Újra kikapcsoltam a telefont, és lesétáltam a partra.
A víz meleg volt és sós. A hátamon lebegve az eget néztem, és rájöttem: hét éve nem úsztam tengerben. A pénz mindig másra ment – Márk szüleinek utalásokra, a nyaralójuk felújítására, ünnepi ajándékokra a rokonságnak. Az én szabadságom évről évre csúszott: „majd jövőre, Anna, akkor biztosan”.
Eljött a következő év. Márk nélkül. Anyós nélkül. Harmincnégy vacsora utáni tányér nélkül.
Két órát töltöttem a vízben. Utána napágyra feküdtem, kávét rendeltem. A pincér kis csészében hozta, mellé egy kekszet tett. Nem siettem sehová. Nem várt otthon senki egy fazék levessel.
A második hét közepén rövid üzenet érkezett Márktól: „Elmentek.”
Nem kérdeztem részleteket. Nem firtattam, mikor és miért. Elolvastam, és visszatettem a telefont a táskámba.
A huszadik napon ezt írta: „Beszélnünk kell, ha hazajössz.” Nem volt benne felkiáltójel. Sem szemrehányás. Csak ennyi: beszélnünk kell.
A válaszom rövid volt: „Igen.”
Letelt a hónap. Barnán, kipihenten érkeztem vissza, a bankszámlámon négyezer forint maradt – a maradék.
Márk kijött elém a reptérre. Szótlanul átvette a bőröndöt. Az autóban csend ült közöttünk.
Otthon rend fogadott. Gyanúsan nagy rend, mintha előtte alaposan kitakarított volna. A bútorok a helyükön álltak. Az ablakpárkányon a fikusz élt, sőt meglocsolták. A dolgozószobából eltűnt a felfújható matrac.
– Mikor mentek el? – kérdeztem.
– Egy héttel utánad.
Egyetlen hetet bírtak ki ellátás nélkül. Főzés, mosás, bevásárlás nélkül. Hét nap, és már csomagoltak is.
– Anyám azt mondta, soha többé nem teszi be ide a lábát – tette hozzá Márk.
– Értem.
Leült a kanapéra, és ösztönösen az orrnyergéhez nyúlt, aztán gyorsan leengedte a kezét, mintha rajtakapta volna magát.
– Mondhattad volna egyszerűen.
– Mondtam. Tizenkét napon keresztül. Csak nem hallottad meg.
– De elutazni… az túlzás volt.
– Négy embert egy hónapra idehívni úgy, hogy engem meg sem kérdezel – az nem túlzás?
Nem felelt.
Nem békültünk ki azon az estén. Nem öleltük meg egymást. Nem hangzott el, hogy „minden rendben”.
Most Márk a nappaliban alszik. A beszélgetéseink rövidek és tárgyszerűek: ki fizeti a villanyszámlát, ki vesz tejet. Erzsébet minden este felhívja. A falon átszűrődik a hangja – a barátnőinek meséli, hogy a menye „cserbenhagyta a férjét és üdülni szökött”. Az ő változatában nincsenek hegyekben álló tányérok, nincs borscs, nincs negyvennyolc óra a tűzhely mellett.
Én a hálóban alszom, egyedül. Csendben. Senki nem ébreszt fél hétkor. Senki nem figyeli, hogyan vágom a hagymát.
Mondják meg – túl messzire mentem, amikor elutaztam? Vagy ha a férj nem kérdez, akkor tanulja meg egyedül kezelni a következményeket?