– Tíz napja éltek nálunk – folytattam higgadtan. – Ez alatt az idő alatt huszonkét ezer forintot költöttem csak élelmiszerre. És ebben nincs benne a víz, az áram, sem az a munkaidő, amit a főzés miatt elveszítek a megrendeléseimtől. Ha így haladunk, a hónap végére hetvenezer körül fogunk járni. Nem lenne egyszerűbb, ha közösen állnánk a költségeket?
Olyan csend telepedett az étkezőre, hogy még a csöpögő csap hangja is élesen hallatszott.
Erzsébet arca vörösbe fordult.
– Te most komolyan pénzt kérsz a családtól?
– Nem pénzt kérek – válaszoltam. – A kiadásokat szeretném igazságosan elosztani. Márkkal ketten nem keresünk annyit, hogy hat embert tartsunk el.
– Márk, hallod ezt? – fordult a fiához felháborodva. – A feleséged sarcol minket!
Márk felemelte a kezét, mintha csillapítani akarna.
– Anna, ezt nem itt, mindenki előtt kellett volna.
– És mikor? – néztem rá. – Négyszemközt hiába beszélek, nem figyelsz.
Gábor félretolta a tányérját.
– Azért ez durva, Anna. Vendégségbe jöttünk. Mióta fizetnek a vendégek?
– A vendégség pár nap – feleltem. – Egy hónap már együttlakás.
Eszter rám emelte a tekintetét. A szemében mintha együttérzés villant volna, de nem szólt semmit.
A vacsora feszülten, szinte némán ért véget. A mosogatónál egyedül álltam; harmincnégy darab edényt számoltam össze. Senki nem ajánlotta fel a segítségét. Senki nem dobta össze a ráeső részt.
Este Márk nem jött be a hálóba. Az ablakon át láttam, hogy a kocsiban alszik.
A tizenkettedik napon fél hét előtt pár perccel Erzsébet hangjára riadtam.
– Annácska! Tedd fel a borscsot! Délben ebédelek!
Szombat volt. Az egyetlen nap, amikor nem sürgettek határidős jelentések.
A plafont bámultam. A fal túloldalán Gábor köhögött, Eszter nejlonzacskókkal zörgött, István pedig bekapcsolta a tévét – teljes hangerőn, mert rosszul hallott.
Márk a folyosóról lépett be. Benzinszag lengte körül – megint az autóban töltötte az éjszakát.
– Anna, kérlek, kelj fel. Anya vár.
Felültem az ágy szélén. A férjem széles válla megfeszült, majd összegörnyedt, amikor a konyhából újra felcsattant az anyja hangja.
– Márk – kérdeztem csendesen –, megkérdeztél engem egyáltalán, mielőtt idehívtad őket?
– Ne kezdd megint…
– Nem „megint”. Négy embert hívtál a lakásunkba egy teljes hónapra. Figyelmeztetés nélkül. Nem kérdezted, van-e munkám, tervem, bármi dolgom. Egyszerűen közölted: szombaton érkeznek. Ennyi.
Az orrnyergét dörzsölte – hét éve ismerem ezt a mozdulatot.
– A családom, Anna. Mit kellett volna mondanom? Hogy ne jöjjenek?
– Nekem sem mondtál nemet. Egyszerűen nem kérdeztél.
– Akkor mit akarsz? Tegyem ki őket?
Nem feleltem. Kimentem a konyhába, és feltettem a levest. Cékla, káposzta, rántás, alaplé – négy órán át főtt. Erzsébet egy sámlin ült mellettem, és a sót számolgatta.
– Kevés lesz. Ízetlen borscs nem borscs.
Tettem hozzá még fél kanállal.
– Még mindig kevés.
Adtam még.
– Na, így már elfogadható. De a céklát megint rosszul készítetted.
Tizenkét nap. Napi négy óra főzés. Negyvennyolc óra – egy teljes munkahét plusz még egy nap. És még tizennyolc nap volt hátra.
Ebéd után Erzsébet kihívta Márkot az erkélyre. A nyitott ablakon át minden szavukat hallottam, miközben a tányérokat öblítettem.
– Nem hozzád való, fiam. Hideg nő. Számolgatja a pénzt a rokonoktól. Jobbat érdemelsz.
Elzártam a vizet. A kezemben csúszóssá vált a tányér a mosogatószertől. Óvatosan a szárítóra tettem, tökéletesen egyenesre igazítva.
Aztán megtöröltem a kezem, bementem a hálóba, kinyitottam a laptopot, és rákerestem az utolsó pillanatos utazásokra.
Törökország, Antalya. Indulás holnapután. Huszonnyolc éjszaka, háromcsillagos szálloda, all inclusive. Negyvennégyezer forint. A kártyámon negyvennyolc volt.
Rákattintottam a „foglalás” gombra. A kezem nem remegett. Először tizenkét nap után.
A tizennegyedik nap hajnalán, még mindenki előtt, öt órakor keltem. Sötét volt és csend.
Összekészítettem a bőröndöt: nyári ruhák, fürdőruha, szandál, naptej, töltő, útlevél. Kézipoggyász – három éve vettem, hogy ne kelljen feladni.
A konyhaasztalon hagytam egy üzenetet. Vastag betűkkel írtam, hogy biztosan elolvassák.
„Üdv itthon! A vendégszerető háziasszony szabadságra ment. Egy hónapra. A fagyasztóban találtok csirkét és mirelitet. A borscs négy óra alatt készül, a receptet Erzsébet pontosan ismeri. Jó pihenést!”
Mellé tettem a pótkulcsokat. Aztán kiléptem az ajtón.
A taxi már a ház előtt várt. A sofőr betette a bőröndöt.
– A reptérre? – kérdezte.
– A reptérre.
Hátradőltem az ülésen, bekötöttem magam, és még egyszer felnéztem a lakásunk sötét ablakaira. Mindenki aludt.
Az autó elindult. Mély levegőt vettem. Mintha eddig csak fél tüdővel léteztem volna; a mellkasom kitágult, a vállaim leereszkedtek, a nyakam feszülése megszűnt.
Hét óra negyvenkettőkor csörgött a telefonom. Már a beszállókapunál ültem. Márk hívott.
Kinyomtam. Újra próbálta. Megint elutasítottam.
Üzenet érkezett: „Hol vagy?!”
Visszaírtam: „A reptéren. Elutazom egy hónapra. Ugyanúgy előzetes egyeztetés nélkül, mint ahogy a rokonaid érkeztek. Olvasd el az asztalon hagyott levelet.”
Huszonhárom másodpercig nem jött válasz. Aztán a képernyőm hirtelen megtelt értesítésekkel.